A betelepülés – Die Ansiedlung

Összeállította: ML

A Fekete-erdő (Schwarzwald) valamint az északi Alsó- és a délebbre fekvő Felsősvábföld (Niederschwaben und Oberschwaben) ma Baden-Württemberg német tartomány részei. Az Alb hegyvonulata és a Freiburg mellett eredő Duna nyugat-keleti irányban szeli ketté ezt a területet, s választja szét így Alsó- és Felsősvábföldet. Az önálló sváb hercegség a frank birodalom kötelékében született meg, és 1268-ig állott fent.

A parasztság vállát nyomó terhek a XVI. századi német fejedelemségekben egyre elviselhetetlenebbé váltak. Felkelésük Svábföldről indult, és 1525-re Frankföldre, Türingiára, Svájcra, Szászországra, Tirolra és Karintiára is átterjedt. Az országos méretűre duzzadt felkelés rengeteg áldozatot követelt, ám végül a nemesi csapatok bizonyultak erősebbnek, s a parasztok lázadását kegyetlen megtorlás követte.

A parasztság sorsa ezután még rosszabbra fordult. A falvak gyakori hadszíntérré válása és a magas adók a XVII. század elejére mérhetetlen szegénységet és nyomort eredményeztek. A kilátástalanságot tovább fokozták az 1600-as évek németországi eseményei, amelyek végül a vidéki családok tömeges kivándorlásához vezettek. Egyre többen döntöttek otthonuk, szülőföldjük elhagyása mellett. A kivándorlási kedv a XVIII. században tovább nőtt.

A hazájukat elhagyó németek többsége eleinte osztrák, francia vagy cseh földre, majd a XVII. század végétől a török alól felszabadult Magyarországra költözött. A legtöbb kivándorlót Baden és Württemberg adta, de az 1720-as évektől egyre többen jöttek Frankföldről, Bajorországból és Hessenből is.

A dél-német parasztság kivándorlását előidéző első nagy csapást a 30 éves háború (1618 – 1648) jelentette. A hosszú háború és az azt kísérő járványok a német népesség jelentős hányadának pusztulását hozták. Württemberg és Pfalz tartományok területén, különösen Ulm és Heidelberg térségében a népességpusztulás elérte a 70-75 %-ot is, de a Svábföld többi részén valamint Frankföldön, Bajorországban és Hessenben is 50 % felett volt. Az északi tartományokban: Szászországban, Sziléziában, Brandenburgban és Pomerániában is hasonló kép tárul elénk. A pusztulás egyedül északnyugaton maradt 15 % alatt.

Magyarországon ekkor még rendezetlen politikai viszonyok uralkodtak. A főváros és az ország nagy része török fennhatóság alatt állt, s a terület felszabadítására sokáig komoly esély sem volt.

Buda felszabadítására irányuló, 1683-1686 közötti hadi események folytán a budai hegyvidék szinte teljesen elnéptelenedett. Az 1686-os keresztény győzelem utáni első vármegyei portaösszeírás egyedül Tök községben talált lakosokat. Az elbujdosott magyar parasztság egy része visszatért ugyan, ám sok falu ezután is puszta maradt.

Ahhoz, hogy az élet újra megindulhasson, új telepesekre volt szükség. A budai hegy-vidék legnagyobb birtokosa, a Zichy család élen járt a telepítési mozgalomban. Az első német telepesek Magyarországon Buda és Pest közvetlen környékén telepedtek meg.

Az 1710-es évekig kevesen voltak, mert a nagyobb arányú beköltözést a folytonos háborúskodás meggátolta. A karlócai békéig (1699) húzódó török háborúk után Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc (1703 – 1711), ezzel egy időben német területeken a spanyol örökösödési háború zajlott. A telepítés így csak az 1720-as évektől vehetett nagyobb lendületet, mikor a magánföldesurak és az egyház mellett a bécsi udvar is aktívan bekapcsolódott a mozgalomba.

Bécs számára a „Rákóczi-rebellió” után a megbízható, katolikus vallású német lakosság betelepítése különösen kívánatos megoldásnak ígérkezett. Azokban a dél-német uradalmakban, amelyek közvetlen osztrák kormányzás alatt álltak, a telepítési politika közvetlenül érvényesülhetett. E törekvések hamar találkoztak a reményvesztett svábok kivándorlási szándékával. A toborzás, verbuválás a falvakban történt. A magyar földesurak vagy egyházi birtokok képviselői a német birodalom falvaiban népszerűsítették az általuk képviselt uradalmat, és azok számára, akik vállalták a költözést, házat, földet és többféle kedvezményt helyeztek kilátásba.

A toborzottak rendszerint a szegényebb rétegekből kerültek ki. Miután megváltották magukat a helyi földesúrtól, manumissziót, vagyis elbocsátó levelet kaptak. Ennek birtokában szabadon költözhettek a birodalom más országaiba. A telepes családok gyalog vagy kocsival jutottak el az ulmi vagy valamely más dunai kikötőig, ahol hajóra szálltak, és Ulmer Schachtel-nak (magyarul ulmi skatulya) nevezett, bárkaszerű hajóikon elindultak Magyarország felé.

Annak, aki emigrálni szándékozott, komoly anyagi terhekkel is szembe kellett néznie. Szigorúan ellenőrizték az adósokat, felszólítva egyúttal mindenkit arra, hogyha tudomása van egy adós kivándorlási szándékáról, azt a helyi földesúr, vagy hatóság felé jelezze. Ezeket a felhívásokat helyi újságokban közzé is tették.

A szegényeknek kevesebbet kellett fizetniük, a nincstelenektől sokszor csak egy imát kértek az uradalomért. A kivándorlási kedv a szegénység körében oly nagy volt, hogy egy alkalommal például Unterwachingen falu egész lakossága Magyarországra akart menni, az uraság és a pap minden győzködése ellenére. 1712 tavaszán egyedül csak az obermarchtali uradalomból 40 csoport indult útnak. Az elbocsátást jellemzően csak a hajadonoktól tagadták meg, de így is voltak olyanok, akik szabadságuk megváltása nélkül távoztak el.

A legfőbb kivándorlási központ Ulm és Regensburg városa volt. A többféle vidékről származó telepesek itt gyűltek össze, és itt szállhattak fel a gyakorta induló hajókra. Útlevelet kaptak, és utasítást arra vonatkozóan, hol települhetnek le az új hazában. A házassági engedéllyel nem rendelkező fiatalokat sok esetben Ulmban adták össze.

Az út nagyjából két-három hétig tartott, és egyáltalán nem volt veszélytelen. Nem egyszer sarcot követeltek tőlük, holott privilégiumaik értelmében mentesek voltak az adók és a vámok alól. Ilyenkor, a továbbhaladás érdekében mégsem tehettek mást, pénzzé kellett tegyék vagyonuk egy részét, ami a megérkezés után sokszor komoly gondokat okozott. Az utazókat járványok, betegségek is veszélyeztették.

Az ulmi skatulya nevezetesebb megállóhelyein a telepesek regisztrálása és eligazítása végett bevándorlási központokat létesítettek. A Budai hegyvidékre érkezőket Pest-Budán, a Tolnába és Baranyába települőket valamint a bácskai és bánáti német telepeseket Apatinban, Baján, Dunabökényben és Újvidéken fogadták, majd a megfelelő célállomásra irányították őket.

A telepesek ezután szárazföldi úton, szekereken folytatták útjukat. Megérkezésük után a telepítő földesurak gondoskodtak róluk, akik különféle kedvezményekben részesítették őket.

Ez általában három év teljes és újabb három év részleges adómentességet, ingyenes házhelyet és telket valamint általában ingyenes épület- és tüzelőfa biztosítást jelentett. Az első telepítők a budai hegyekben birtokos Csáky és Zichy családok voltak, akik nem sokkal Buda visszavívása (1686) után szétküldték toborzó biztosaikat a német birodalom déli tartományaiba.

A kezdeti idők telepesei igen nyomorúságos körülmények között éltek, lassan sikerült csak megélhetést teremteniük. Jó ideig kunyhókban, kalyibákban laktak, hiszen a földesúrtól kapott házhelyeken maguk kellett fölépítsék házaikat.

A parlagon lévő földeket maguk kellett feltörjék. Megélhetési gondjaik miatt sokan odébbálltak, más faluba költöztek. A szegénység mellett a járványok is sújtották a népet. A legsúlyosabb az 1738-tól 1742-ig húzódó, utolsó nagy magyarországi pestisjárvány 1739-ben.

A gyilkos nyavalya a vidék népének csaknem a felét sírba döntötte. Budaörsön például olyannyira megfogyatkozott a népesség, hogy Zichy Péterné birtokos asszony kénytelen volt új telepeseket hívni a faluba. A hétéves háború (1756-1763) után újabb, a helyzetükkel elégedetlen paraszti tömegek indultak meg a birodalomból Magyarország felé. Az 1750-es és 60-as évek állami telepítési akciói már jobb feltételeket biztosítottak a telepeseknek, mint a korábbi földesúri akciók. Vidékünkön is ebben az időben ért véget a földesúri hatalom: 1766. március 31-én a bécsi kamarai adminisztráció vette át a betelepítés feletti abszolút kontrollt.

Vecsés a török időkben teljesen kihalt. A felszabadított területeken a lakosság létszáma nagyon megfogyatkozott. A harcokban elesett és a rabszolgaságba hurcolt munkaerőt pótolni kellett. Északról magyar és szlovák, nyugat felől német telepesek érkeztek a felhívásokra.

Ekkoriban egy sor korábban betelepített falu erősen túlnépesedett. Ezek közé tartozott Soroksár, Taksony, Dunaharaszti, Szigetszentmárton, Pilisvörösvár, Nagykovácsi és Torbágy is. Az itt immár 56-60 éve élő németajkú lakosság örömmel élt olyan új lehetőségekkel, melyet újabb telepítések jelentettek.

Ilyen körülmények között tette közzé II. Grassalkovich Antal 1786. június 14-én települési hirdetményét. A telepítési tárgyalások során a németek megbízottja Pröbszl János, míg a magyarok és a szlovákoké Novovánszky János lett. Az első betelepítési szerződésen 26 német, 10 magyar és 10 szláv hangzású név olvasható.

1789-ben már nem közvetlenül német földről érkeztek a telepesek, hanem a közeli falvakból. Grassalkovich 50 családnak jobbágytelket kínált Vecsésen, mely házhelyet és 32 hold földet jelentett családonként.

A telepítési okmányban 29 német, 10 magyar és 10 szlovák nevű család szerepel. A következő esztendők sok gonddal, bajjal jártak ezért sok magyar és szlovák család továbbköltözött, helyükre többnyire német ajkúak jöttek, és az itt maradt magyar családok is elnémetesedtek.

A település alapítását követően egyházi iskolát hoztak létre, és a népesség növekedésével folyamatosan nőtt az iskolák száma, egyre több vallási felekezet nyitja meg kapuit, alternatívát kínálva a helyi lakosok számára.

1789-ben létrehozzák a római katolikus egyházközséget, elkezdődik a templom építése, s megkezdődik a tanítás a római katolikus népiskolában. Kijelölik a falun átvezető főút nyomvonalát. Megalakul a községi elöljáróság, elkészül a község pecsétje, és röviddel ezután Vecsés postaállomást kap.

1800. szeptember 13-án felszentelték a falusi római katolikus templomot. 1804-ben a haranggal a tornya is elkészült.



Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.