A soproni németek története
A nyugat-magyarországi németek a XIII-XIV. századtól több hullámban, folyamatosan érkeztek a szomszédos ausztriai és délnémet területekről erre a vidékre. Megtelepedésük a törökök kiűzése utáni, ún. “sváb” betelepítéssel nincs összefüggésben. Sopronra befogadó városként tekinthetünk, hiszen folyamatos volt a bevándorlás, ám emellett hangsúlyoznunk kell zártságát is.
Zárt volt, hiszen fal vette körül, de zárt volt a lakossága is a tekintetben, hogy a mindenkori városi tanácsnak joga volt eldönteni, ki kaphat polgárjogot. Olyanok kerülhettek könnyebben a városba, akikre Sopronnak is szüksége volt, vagyis elsősorban vagyonnal vagy szakmával rendelkezők.
A németség megerősödése Sopron társadalmának összetételére nagy hatást gyakorolt IV. László 1277-es szabadalomlevele, amely kivette a várost az ispán joghatósága alól, és a váras helyet szabad királyi városi rangra emelte. Már ezt megelőzően is eljutottak a városba németek, ismerünk Liebhart vagy Sieghart nevű polgárokat, Andreas Schwärzel pedig 1278-ban a bírói tisztséget is betöltötte. A várossá emelés a kereskedelem és általában a városias jelleg gyors fejlődését és a társadalom átalakulását hozta magával. A szabad költözködési jognak köszönhetően egyre nőtt a hospesek száma, Sopron megyéből jórészt földművesek, Ausztriából és más német területekről pedig főleg iparosok és kereskedők kerültek a városba.
Az iparosok és a vagyonosabb kereskedők közül emelkedett ki az a jellemzően német patríciusi réteg, amely a XIV. században a városban átvette a hatalmat a nemesektől. A város a királlyal vagy a főurakkal továbbra is latinul levelezett, a belső ügyekben és a magánéletben viszont már a XIV. században a német nyelv lett a meghatározó. A város első telekkönyvét 1379-ben németül írták. A németség előretörése a város igazgatási szervezetét is átalakította: 1330-ban Károly Róbert még a városbírónak, a város magyar gyakorlat szerinti első emberének adta ki utasítását, de már ekkor ott volt mellette a polgármester, akit először 1321-ben említettek.
Ellenségeskedés Bécsújhellyel
A németség megjelenése során a Sopron és Bécs között a XII. század végén alapított Bécsújhely fontos szerepet töltött be. Ez a két osztrák város amúgy is jelentős hatást gyakorolt Sopron gazdasági, kulturális és társadalmi életére. A bécsújhelyi kerekedők a német vásárok termékeit hozták a soproni piacra, visszafelé pedig a soproni piacon beszerzett bort szállították. A kereskedők természetesen arra törekedtek, hogy a bort minél olcsóbban szerezzék be. Előfordult, hogy a magyarországi bor bevitele tiltott volt, viszont a jó minőségű bort folyamatosan biztosítani akarták, ezért igyekeztek a bécsújhelyi kereskedők Sopron környékén szőlőskerteket vásárolni. Ez igen nagy méreteket öltött, ezért III. Albrecht herceg 1374-ben utasította a tanácsot, hogy a bécsújhelyi polgárság magyarországi szőlőbirtokait csökkentse. Amikor a két város között ellenségeskedés tört ki, Sopron gyakran eltiltotta a bécsújhelyieket a szőlők megmunkálásától, ami ellen az alsó-ausztriaiak tiltakoztak. A szőlők tulajdonlása könnyen elősegíthette egyes családok letelepedését, ezt az 1379-es háztulajdonos-összeírásban szereplő nevek is bizonyítják.
A városi rangra emelés után a város mindennapjait és fejlődését egy majdnem fél évszázadig húzódó konfliktus befolyásolta, amelynek Sopron nemzetiségi összetételére is hatása volt. A viszály a városbíró és a tanács tagjainak választása körül alakult ki, a pártharcokban kisebbségben maradt ellenzék kivonult a belvárosból, megtagadta az engedelmességet a tanácsnak, és a városi terheket sem akarta fizetni. A viszály okát a politikai vezetőréteg megosztottságában kell keresnünk, és nem, mint magyar-német ellentét jelentkezett. Ez a politikai ellenzék az „auf der oeden Burg”-on, a Szent Mihály-templom környékén önálló telepet hozott létre. Az elnevezés egy avar kori földsáncra utal, amelynek emlékét a középkori Erdburger-dűlő neve ma is őrzi. Innen származhat a város német neve. A kivonulók csupán Károly Róbert erélyes parancsára tértek vissza a belvárosba.
A polgármesteri tisztség súlya német hatásra egyre nőtt és az 1375. évi tisztújításkor már a polgármester került a város élére. Így elmondhatjuk, hogy száz évvel a városi rangra emelés után Sopronban a németség került túlsúlyba, és magához ragadta a városvezetést. A németek és magyarok aránya a XV. század közepétől stabilizálódott. Az új beköltözők minden különlegesebb szabályozás nélkül fenntartották az etnikai egyensúlyt a német többség, a magyar kisebbség, a zsidó közösség és az alkalmanként megjelenő más elemek között.
Halálos ítélet a halálos ítéletért
A szabad királyi városi rang (1277) elnyerése után megnőtt a városba költöző német polgárok száma. Közöttük találjuk a belvárosban ma álló Caesar-ház helyén lévő két korábbi épület tulajdonosát: Martin Biberauer városi kamarást és Christian mödlingi kereskedőt. Tőlük mindkét épület a Schadendorfer kereskedőcsaládhoz került. Matthias Schadendorfer városbíró 1420. március 12-én, a Caesar-ház helyén álló épületben (az első állandó városházát 1422-ben királyi adományként kapta meg a város, addig a mindenkori városbíró lakóházában folyt az ítélkezés) ítélte halálra Nicky Benedek nemesembert és rablólovagot, aki nem kímélte a város polgárainak vagyonát sem. A magyar nemesség körében hatalmas volt a felháborodás, mivel a város nem ítélkezhetett volna egy nemes felett. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a királyi bíróság több tanácstagot is halálra ítélt. A pénzszűkében levő Zsigmond király végül 3000 forint pénzbírsággal büntette a várost, a halálos ítéleteket pedig pénzbírságra változtatta.
Sopronban, mint oly sok szabad királyi városban, a németség érdeme a városias jelleg kialakulása és megerősödése. Német szokás szerint a belváros egy egységet képezett, a külvárost pedig négy fertályra osztották. Kialakultak a német utcanevek, a dűlőnevek többsége a mai napig német eredetű. A németek terjesztették ki a város határában a szőlőművelést.
A városi műveltség is német lett, a német nyelv vált uralkodóvá a városban, bár a latin-magyar szójegyzék azt bizonyítja, hogy ezt a két nyelvet is tanulták a városi plébános által fenntartott iskolában. A latint a németül nem tudó magyarok használták közvetítő nyelvként. A tanult németek többnyelvűségére bizonyíték Hans Gugelweit városi jegyző szerzeménye, a soproni virágének, amely a magyar szerelmi költészet legrégebbi emléke.
A német többségű városi vezetés alkalmanként vissza is élt fölényével: a törökökkel vívott sorsdöntő mohácsi csata évében, 1526-ban kiűzte a városból a zsidókat, 1543-ban megtiltotta az „idegen magyaroknak” a házvételt, 1594-ben pedig kirekesztette a magyar nyelvet a városi ügyvitelből. Ám az ország három részre szakadása, s különösen Győr eleste (1594) után a városban mégis rohamosan nőtt a magyarok száma. Ekkor indult meg a nemesi családok nagyobb arányú beköltözése. A magyar nemeseket a város csak úgy fogadta be, ha kötelezték magukat, hogy a város terheiből részt vállalnak, a városi bírói szék ítéletének alávetik magukat, és engedelmeskednek a tanácsnak. A törökök előrenyomulásával a Nyugat-Dunántúl etnikai térképe is színesedett, több Sopron környéki településen megjelentek a horvátok, akiknek jelenléte Sopronban is kimutatható.
A következő évszázadokban a város nemzetiségi összetételében jelentős eltolódás nem figyelhető meg. Sopronra továbbra is, mint befogadó városra tekinthetünk, amely nemcsak a reformáció tanaira fogékony, hanem otthonra találnak benne a német és magyar betelepülők is. Persze hangsúlyozni kell, hogy a polgárjog megszerzése mindig is feltételekhez (pl. felvételi díj, háztulajdon, a jelöltnek házasnak kellett lennie vagy rövid időn belül meg kellett házasodnia) volt kötve.
A többnyelvű városban természetesen érvényesültek a műveltségi kölcsönhatások. A soproni németek nyelvi, nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül Sopront és azon keresztül Magyarországot tekintették hazájuknak, kötődtek a Szent Koronához, és egyfajta lokális kötődéssel is rendelkeztek.
A soproni polgárokat a következő évszázadokban is a német és a magyar műveltség elsajátítása jellemezte, már ekkor szokásba jött, hogy a soproniak a környező magyar falvakba küldték fiaikat magyarul tanulni, igaz, létezett egy hagyományőrző iparos- és földműves réteg is, amelyre mindez nem volt jellemző.
A statisztikák tükrében
Vályi András 1799-ben megjelent leíró statisztikai munkájában a városról a következőket olvashatjuk: „Lakosai leginkább németek, katolikusok és evangélikusok, s kevés másfélék.” Az 1850-ben elvégzett – eredményét tekintve sok esetben vitatott – összeírás a két és fél ezer idegen illetőségű egyént (tisztviselők, tanulók, vidéki cselédek stb.) nem részletezte, csak a honos lakosságot vizsgálta. A soproni polgárság 314 fős magyarsága a maga alig több mint 2%-ával eltörpült a németség mellett.
A hasonló elveket követő 1857-es népszámlálás nemzetiségi mutatóit Fényes Elek elemezte, ő nagyjából 1350 főben állapította meg a magyarság lélekszámát. Az 1880-as, immár hivatalos adat (1869-ben az anyanyelvre vonatkozóan nem szerepelt kérdés) 4877 főnyi magyart mutatott ki Sopronban. A lakosság 3/4-ét alkotó német elem visszaszorulása ettől kezdve megállíthatatlan.
A népesség megoszlása nemzetiség (1850, 1857), illetve anyanyelv szerint:
| Év 1850 1857 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1949 |
Összes népesség 14.304 18.211 23.222 27.213 33.478 33.932 35.248 35.887 42.255 32.726 |
Magyar (fő) 314 1.350 4.877 8.104 13.540 15.022 17.166 20.456 29.103 31.334 |
Német (fő) 13.883 16.861 17.115 17.390 17.924 17.318 16.911 14.779 12.633 1.179 |
Horvát (fő) 9 0 570 804 946 781 733 343 205 95 |
Egyéb (fő) 98 0 660 915 1.068 811 438 309 315 118 |
A fenti adatok százalékban:
| Év 1850 1857 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1949 |
Összes népesség 14.304 18.211 23.222 27.213 33.478 33.932 35.248 35.887 42.255 32.726 |
Magyar (%) 2,2 7,4 21,0 29,8 40,4 44,3 48,7 57,0 68,9 95,7 |
Német (%) 97,1 92,6 73,7 63,9 53,5 51,0 48,0 41,2 30,0 3,6 |
Horvát (%) 0,1 0,0 2,5 3,0 2,8 2,3 2,1 1,0 0,5 0,3 |
Egyéb (%) 0,7 0,0 2,8 3,4 3,2 2,4 1,2 0,9 0,6 0,4 |
A magyar elem erőteljes térfoglalása már a kortársakat is foglalkoztatta, sokan erőszakos magyarosítással vádolták az ország akkori vezetését. Az asszimilációs törekvések ugyanakkor Sopronban az első világháborút követő évekig nem lehettek túlzottan sikeresek. A soproni németség – lélekszámánál és az élet minden területére kiterjedő befolyásánál fogva – sikeresen állt ellen a magyarosító törekvéseknek. A dualizmus korszakában, amikor a német anyanyelvűek mindvégig abszolút többséget alkottak, az erőviszonyokat szemlélve inkább arról beszélhetünk, hogy a magyarság igyekezett gyökeret ereszteni a városban, és önmagát a németség mellett meghatározó tényezőként elismertetni. A magyarság térnyerése összességében a magyarosító iskolapolitikának, a németek és zsidók asszimilációjának, a magyarság magasabb szaporulatának és legnagyobb mértékben a bevándorlásnak köszönhető. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az 1880-tól az össznépességbe beszámított katonaság körében a magyar anyanyelvűek alkották a többséget, ami a város garnizonjellege miatt komolyan nyomott a latba (a századfordulón kb. 3000 fős katonaság állomásozott Sopronban).
A két világháború közötti magyar kisebbségi politika Sopronban sem volt különösen előzékeny a nemzetiségekkel szemben, holott az 1921-es népszámlálás alkalmával a németek legalább fele a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt, az ő lojalitásuk nélkül Sopron ma osztrák államterület lenne. Nemhogy köszönetet nem mondtak államhűségükért, hanem kezdettől fogva diszkriminatív intézkedéseket hoztak velük szemben: névmagyarosítás, a kisebbségi nyelvhasználat jogának sérelme, engedélyek felülvizsgálata és jutalmak odaítélése „politikai megbízhatóság” alapján. Burgenland elcsatolásával pedig elveszett a soproni németek egyik bevándorlási hátországa.
Bár az itteni németség egésze a „gyanúsak” kategóriájába esett, a városvezetés leginkább a szőlőműveléssel foglalkozó gazdapolgárokkal szemben éreztette az ellenszenvét. A gazdapolgárok hagyományőrző életmódjukkal, a magyarokétól eltérő szokásaikkal, német nyelvükkel és jellemzően evangélikus vallásukkal viszonylag zárt és egzisztenciálisan független tömböt alkottak, a környező falvak német ajkú lakosságával egyetemben sikeresen álltak ellen a magyarosító törekvéseknek, a katolikus és nacionalista kormánypárti kurzust nem voltak hajlandóak támogatni.
Sérült a városban a nemzetiségi törvény által garantált nyelvhasználati jog is. A városi közgyűlés jegyzőkönyvei és előterjesztései magyarul íródtak, pedig ha a képviselők egyötöde igényelte a nemzetiségi nyelvhasználatot, akkor két nyelven kellett volna vezetni azokat. A városvezetés, élén Thurner Mihály polgármesterrel, az ilyen kéréseket lesöpörte. A vitézi avatások során a német nevűektől elvárták a névmagyarosítást, ami ellen tiltakozott Alfred Schwartz városi képviselő, és felszólította a polgármestert, hogy lépjen fel a diszkrimináció ellen. Thurner azonban féltette a „Civitas Fidelissima” presztízsét, és egyetlen lépést sem tett a népszavazás során is helytálló németekért.
Az 1941-es népszámlálás nemcsak a soproni, hanem a magyarországi németek számára is sorsdöntő volt, ez szolgált ugyanis alapul a világháború utáni német kitelepítéshez. Két sikeres területi revízió után nemcsak az anyanyelvet, hanem a nemzetiségi hovatartozást is felmérték.
Míg az anyanyelv bevallására objektív adatként tekinthetünk, addig az utóbbit nagyon sok tényező (politikai hangulat, nemzetiségi sérelmek) befolyásolhatta. A német anyanyelvűek közül sokan azért döntöttek a magyar nemzetiség mellett, mert ezáltal próbálták a birodalomba telepítést („Heim ins Reich”) elkerülni.
Míg német anyanyelvűnek a 40 000 fős városban 12 633-an vallották magukat, német nemzetiségűnek csak 7698-an. (Magyarországon ebben az évben 478 000 fő vallotta magát német anyanyelvűnek, 303 000 pedig német nemzetiségűnek.) Az 1941-es népszámlálás során a soproni egyházak vezetői is azt a tanácsot adták a hozzájuk forduló híveknek, hogy bátran vallják be német anyanyelvüket, és hozzá magyar nemzetiséget adjanak meg. A magyar kormány 1945 végén beterjesztett kitelepítési rendelete viszont a teljes magyarországi németségre kimondta a kollektív bűnösséget. Azokat is kitelepítették, akik a német anyanyelv mellett magyar nemzetiséget adtak meg. Hiába tiltakoztak a soproni egyházak és a helyi politikai erők nagy része, hiába kért a kisgazdapárt soproni szervezete külön elbánást, tekintettel az 1921-es népszavazás során tanúsított magatartásra, Sopronból több mint 7000 német kényszerült 1946 tavaszán némi ingó vagyonnal elhagyni hazáját.
Ezzel az immár több mint 600 éve német többségű városban a németség aránya néhány százalékra süllyedt. A német lakosság évszázadokig meghatározó volt a város életében, a második világháborút követő népességmozgás azonban a város vallási és etnikai térképét is megváltoztatta. Sopronban is az egynyelvűség vált uralkodóvá, de talán sikerült valamit megőriznie német szellemiségéből, hagyományaiból és főleg anyagi gazdagságából.
Polgárok és gazdapolgárok
A 18. században a jelentős német betelepülések hatására megkétszereződött lakosságú városban az anyagilag megerősödött, elsősorban szőlőműveléssel foglalkozó külvárosi polgárság megfelelő társadalmi megbecsültségre törekedett. A nincstelen rétegek biztosították számukra a munkaerőt, az ingatlanokat pedig a belvárosi polgárságtól bérelték. Ezek az egyre öntudatosabb szőlőművelők igyekeztek magukat a szegényebb rétegektől elhatárolni. Sopronban évszázadokon keresztül a polgáresküt tett bortermelő csak polgárnak nevezte magát, míg a mesteremberek, kereskedők büszkén tették nevük elé a „bürgerlicher” (polgári) megkülönböztetést. A szőlőtermelők is meg akarták különböztetni magukat, ezért a XVIII. század végén először a „Wirtschaftsmann”, majd a „bürgerlicher Wirtschaftsmann”, végül pedig a „Wirtschaftsbürger” (gazdapolgár) elnevezéssel illették magukat.
Ez az elnevezés használatos maradt a teljes XIX. században, sőt még az 1940-es évek elején is működött a Soproni Gazdapolgárok Dalegylete.
A gazdapolgárok nyelvükben és öltözködésükben is elkülönültek polgártársaiktól. De eltérően öltözködtek a környező német falvak lakosságához képest is. A soproni gazdapolgár színe a komoly és méltóságteljes fekete volt. Fekete a lágy, alacsony filckalap, az enyhén előrehajlított karimával.
Fekete a selyemmellény is, a szorosan egymás mellett elhelyezkedő ezüstgombokkal, fekete a bőrből készült nadrág, amelyet a fényesre suvickolt csizmába tűrve hordtak. Ruházatuk része volt még a fehér ing és a kék kötény.
Szerző: Krisch András – Forrás: Rubicon 2012/11.