A soproni németek története

Összeállította: ML

A soproni németek története a 13. századtól a kitelepítésükig

 

 

Földrajzi fekvésének köszönhetően Sopron az elmúlt évszázadok során folyamatos érintkezésben állt a zárt német nyelvterülettel, lakosai, polgárai rendszeres rokoni vagy üzleti kapcsolatokat ápoltak a németséggel. Különösen erőteljes volt a németek betelepülése a XIII-XIV. században, amikor a városi rang elnyerése után a királyi várospolitika tudatosan szorgalmazta új lakosok beköltözését. A XVI-XVII. századi ausztriai ellenreformáció megerősödése idején sok protestáns talált itt otthonra, de későbbi korokban is sokaknak jelentett vallási menedéket a város. A dualizmus idején pedig elsősorban tanult szakmunkások érkeztek Sopronba.

A nyugat-magyarországi németek a XIII-XIV. századtól több hullámban, folyamatosan érkeztek a szomszédos ausztriai és délnémet területekről erre a vidékre. Megtelepedésük a törökök kiűzése utáni, ún. “sváb” betelepítéssel nincs összefüggésben. Sopronra befogadó városként tekinthetünk, hiszen folyamatos volt a bevándorlás, ám emellett hangsúlyoznunk kell zártságát is.

Zárt volt, hiszen fal vette körül, de zárt volt a lakossága is a tekintetben, hogy a mindenkori városi tanácsnak joga volt eldönteni, ki kaphat polgárjogot. Olyanok kerülhettek könnyebben a városba, akikre Sopronnak is szüksége volt, vagyis elsősorban vagyonnal vagy szakmával rendelkezők.

A németség megerősödése Sopron társadalmának összetételére nagy hatást gyakorolt IV. László 1277-es szabadalomlevele, amely kivette a várost az ispán joghatósága alól, és a váras helyet szabad királyi városi rangra emelte. Már ezt megelőzően is eljutottak a városba németek, ismerünk Liebhart vagy Sieghart nevű polgárokat, Andreas Schwärzel pedig 1278-ban a bírói tisztséget is betöltötte. A várossá emelés a kereskedelem és általában a városias jelleg gyors fejlődését és a társadalom átalakulását hozta magával. A szabad költözködési jognak köszönhetően egyre nőtt a hospesek száma, Sopron megyéből jórészt földművesek, Ausztriából és más német területekről pedig főleg iparosok és kereskedők kerültek a városba.

Az iparosok és a vagyonosabb kereskedők közül emelkedett ki az a jellemzően német patríciusi réteg, amely a XIV. században a városban átvette a hatalmat a nemesektől. A város a királlyal vagy a főurakkal továbbra is latinul levelezett, a belső ügyekben és a magánéletben viszont már a XIV. században a német nyelv lett a meghatározó. A város első telekkönyvét 1379-ben németül írták. A németség előretörése a város igazgatási szervezetét is átalakította: 1330-ban Károly Róbert még a városbírónak, a város magyar gyakorlat szerinti első emberének adta ki utasítását, de már ekkor ott volt mellette a polgármester, akit először 1321-ben említettek.

Ellenségeskedés Bécsújhellyel

A németség megjelenése során a Sopron és Bécs között a XII. század végén alapított Bécsújhely fontos szerepet töltött be. Ez a két osztrák város amúgy is jelentős hatást gyakorolt Sopron gazdasági, kulturális és társadalmi életére. A bécsújhelyi kerekedők a német vásárok termékeit hozták a soproni piacra, visszafelé pedig a soproni piacon beszerzett bort szállították. A kereskedők természetesen arra törekedtek, hogy a bort minél olcsóbban szerezzék be. Előfordult, hogy a magyarországi bor bevitele tiltott volt, viszont a jó minőségű bort folyamatosan biztosítani akarták, ezért igyekeztek a bécsújhelyi kereskedők Sopron környékén szőlőskerteket vásárolni. Ez igen nagy méreteket öltött, ezért III. Albrecht herceg 1374-ben utasította a tanácsot, hogy a bécsújhelyi polgárság magyarországi szőlőbirtokait csökkentse. Amikor a két város között ellenségeskedés tört ki, Sopron gyakran eltiltotta a bécsújhelyieket a szőlők megmunkálásától, ami ellen az alsó-ausztriaiak tiltakoztak. A szőlők tulajdonlása könnyen elősegíthette egyes családok letelepedését, ezt az 1379-es háztulajdonos-összeírásban szereplő nevek is bizonyítják.

A városi rangra emelés után a város mindennapjait és fejlődését egy majdnem fél évszázadig húzódó konfliktus befolyásolta, amelynek Sopron nemzetiségi összetételére is hatása volt. A viszály a városbíró és a tanács tagjainak választása körül alakult ki, a pártharcokban kisebbségben maradt ellenzék kivonult a belvárosból, megtagadta az engedelmességet a tanácsnak, és a városi terheket sem akarta fizetni. A viszály okát a politikai vezetőréteg megosztottságában kell keresnünk, és nem, mint magyar-német ellentét jelentkezett. Ez a politikai ellenzék az „auf der oeden Burg”-on, a Szent Mihály-templom környékén önálló telepet hozott létre. Az elnevezés egy avar kori földsáncra utal, amelynek emlékét a középkori Erdburger-dűlő neve ma is őrzi. Innen származhat a város német neve. A kivonulók csupán Károly Róbert erélyes parancsára tértek vissza a belvárosba.

A polgármesteri tisztség súlya német hatásra egyre nőtt és az 1375. évi tisztújításkor már a polgármester került a város élére. Így elmondhatjuk, hogy száz évvel a városi rangra emelés után Sopronban a németség került túlsúlyba, és magához ragadta a városvezetést. A németek és magyarok aránya a XV. század közepétől stabilizálódott. Az új beköltözők minden különlegesebb szabályozás nélkül fenntartották az etnikai egyensúlyt a német többség, a magyar kisebbség, a zsidó közösség és az alkalmanként megjelenő más elemek között.

Halálos ítélet a halálos ítéletért

A szabad királyi városi rang (1277) elnyerése után megnőtt a városba költöző német polgárok száma. Közöttük találjuk a belvárosban ma álló Caesar-ház helyén lévő két korábbi épület tulajdonosát: Martin Biberauer városi kamarást és Christian mödlingi kereskedőt. Tőlük mindkét épület a Schadendorfer kereskedőcsaládhoz került. Matthias Schadendorfer városbíró 1420. március 12-én, a Caesar-ház helyén álló épületben (az első állandó városházát 1422-ben királyi adományként kapta meg a város, addig a mindenkori városbíró lakóházában folyt az ítélkezés) ítélte halálra Nicky Benedek nemesembert és rablólovagot, aki nem kímélte a város polgárainak vagyonát sem. A magyar nemesség körében hatalmas volt a felháborodás, mivel a város nem ítélkezhetett volna egy nemes felett. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a királyi bíróság több tanácstagot is halálra ítélt. A pénzszűkében levő Zsigmond király végül 3000 forint pénzbírsággal büntette a várost, a halálos ítéleteket pedig pénzbírságra változtatta.

Sopronban, mint oly sok szabad királyi városban, a németség érdeme a városias jelleg kialakulása és megerősödése. Német szokás szerint a belváros egy egységet képezett, a külvárost pedig négy fertályra osztották. Kialakultak a német utcanevek, a dűlőnevek többsége a mai napig német eredetű. A németek terjesztették ki a város határában a szőlőművelést.

A városi műveltség is német lett, a német nyelv vált uralkodóvá a városban, bár a latin-magyar szójegyzék azt bizonyítja, hogy ezt a két nyelvet is tanulták a városi plébános által fenntartott iskolában. A latint a németül nem tudó magyarok használták közvetítő nyelvként. A tanult németek többnyelvűségére bizonyíték Hans Gugelweit városi jegyző szerzeménye, a soproni virágének, amely a magyar szerelmi költészet legrégebbi emléke.

A német többségű városi vezetés alkalmanként vissza is élt fölényével: a törökökkel vívott sorsdöntő mohácsi csata évében, 1526-ban kiűzte a városból a zsidókat, 1543-ban megtiltotta az „idegen magyaroknak” a házvételt, 1594-ben pedig kirekesztette a magyar nyelvet a városi ügyvitelből. Ám az ország három részre szakadása, s különösen Győr eleste (1594) után a városban mégis rohamosan nőtt a magyarok száma. Ekkor indult meg a nemesi családok nagyobb arányú beköltözése. A magyar nemeseket a város csak úgy fogadta be, ha kötelezték magukat, hogy a város terheiből részt vállalnak, a városi bírói szék ítéletének alávetik magukat, és engedelmeskednek a tanácsnak. A törökök előrenyomulásával a Nyugat-Dunántúl etnikai térképe is színesedett, több Sopron környéki településen megjelentek a horvátok, akiknek jelenléte Sopronban is kimutatható.

A következő évszázadokban a város nemzetiségi összetételében jelentős eltolódás nem figyelhető meg. Sopronra továbbra is, mint befogadó városra tekinthetünk, amely nemcsak a reformáció tanaira fogékony, hanem otthonra találnak benne a német és magyar betelepülők is. Persze hangsúlyozni kell, hogy a polgárjog megszerzése mindig is feltételekhez (pl. felvételi díj, háztulajdon, a jelöltnek házasnak kellett lennie vagy rövid időn belül meg kellett házasodnia) volt kötve.

A többnyelvű városban természetesen érvényesültek a műveltségi kölcsönhatások. A soproni németek nyelvi, nemzetiségi hovatartozásuktól függetlenül Sopront és azon keresztül Magyarországot tekintették hazájuknak, kötődtek a Szent Koronához, és egyfajta lokális kötődéssel is rendelkeztek.

A soproni polgárokat a következő évszázadokban is a német és a magyar műveltség elsajátítása jellemezte, már ekkor szokásba jött, hogy a soproniak a környező magyar falvakba küldték fiaikat magyarul tanulni, igaz, létezett egy hagyományőrző iparos- és földműves réteg is, amelyre mindez nem volt jellemző.

A statisztikák tükrében

Vályi András 1799-ben megjelent leíró statisztikai munkájában a városról a következőket olvashatjuk: „Lakosai leginkább németek, katolikusok és evangélikusok, s kevés másfélék.” Az 1850-ben elvégzett – eredményét tekintve sok esetben vitatott – összeírás a két és fél ezer idegen illetőségű egyént (tisztviselők, tanulók, vidéki cselédek stb.) nem részletezte, csak a honos lakosságot vizsgálta. A soproni polgárság 314 fős magyarsága a maga alig több mint 2%-ával eltörpült a németség mellett.

A hasonló elveket követő 1857-es népszámlálás nemzetiségi mutatóit Fényes Elek elemezte, ő nagyjából 1350 főben állapította meg a magyarság lélekszámát. Az 1880-as, immár hivatalos adat (1869-ben az anyanyelvre vonatkozóan nem szerepelt kérdés) 4877 főnyi magyart mutatott ki Sopronban. A lakosság 3/4-ét alkotó német elem visszaszorulása ettől kezdve megállíthatatlan.

A népesség megoszlása nemzetiség (1850, 1857), illetve anyanyelv szerint:

Év
1850
1857
1880
1890
1900
1910
1920
1930
1941
1949
Összes népesség
14.304
18.211
23.222
27.213
33.478
33.932
35.248
35.887
42.255
32.726
Magyar (fő)
314
1.350
4.877
8.104
13.540
15.022
17.166
20.456
29.103
31.334
Német (fő)
13.883
16.861
17.115
17.390
17.924
17.318
16.911
14.779
12.633
1.179
Horvát (fő)
9
0
570
804
946
781
733
343
205
95
Egyéb (fő)
98
0
660
915
1.068
811
438
309
315
118

A fenti adatok százalékban:

Év
1850
1857
1880
1890
1900
1910
1920
1930
1941
1949
Összes népesség
14.304
18.211
23.222
27.213
33.478
33.932
35.248
35.887
42.255
32.726
Magyar (%)
2,2
7,4
21,0
29,8
40,4
44,3
48,7
57,0
68,9
95,7
Német (%)
97,1
92,6
73,7
63,9
53,5
51,0
48,0
41,2
30,0
3,6
Horvát (%)
0,1
0,0
2,5
3,0
2,8
2,3
2,1
1,0
0,5
0,3
Egyéb (%)
0,7
0,0
2,8
3,4
3,2
2,4
1,2
0,9
0,6
0,4

A magyar elem erőteljes térfoglalása már a kortársakat is foglalkoztatta, sokan erőszakos magyarosítással vádolták az ország akkori vezetését. Az asszimilációs törekvések ugyanakkor Sopronban az első világháborút követő évekig nem lehettek túlzottan sikeresek. A soproni németség – lélekszámánál és az élet minden területére kiterjedő befolyásánál fogva – sikeresen állt ellen a magyarosító törekvéseknek. A dualizmus korszakában, amikor a német anyanyelvűek mindvégig abszolút többséget alkottak, az erőviszonyokat szemlélve inkább arról beszélhetünk, hogy a magyarság igyekezett gyökeret ereszteni a városban, és önmagát a németség mellett meghatározó tényezőként elismertetni. A magyarság térnyerése összességében a magyarosító iskolapolitikának, a németek és zsidók asszimilációjának, a magyarság magasabb szaporulatának és legnagyobb mértékben a bevándorlásnak köszönhető. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az 1880-tól az össznépességbe beszámított katonaság körében a magyar anyanyelvűek alkották a többséget, ami a város garnizonjellege miatt komolyan nyomott a latba (a századfordulón kb. 3000 fős katonaság állomásozott Sopronban).

A két világháború közötti magyar kisebbségi politika Sopronban sem volt különösen előzékeny a nemzetiségekkel szemben, holott az 1921-es népszámlálás alkalmával a németek legalább fele a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt, az ő lojalitásuk nélkül Sopron ma osztrák államterület lenne. Nemhogy köszönetet nem mondtak államhűségükért, hanem kezdettől fogva diszkriminatív intézkedéseket hoztak velük szemben: névmagyarosítás, a kisebbségi nyelvhasználat jogának sérelme, engedélyek felülvizsgálata és jutalmak odaítélése „politikai megbízhatóság” alapján. Burgenland elcsatolásával pedig elveszett a soproni németek egyik bevándorlási hátországa.

Bár az itteni németség egésze a „gyanúsak” kategóriájába esett, a városvezetés leginkább a szőlőműveléssel foglalkozó gazdapolgárokkal szemben éreztette az ellenszenvét. A gazdapolgárok hagyományőrző életmódjukkal, a magyarokétól eltérő szokásaikkal, német nyelvükkel és jellemzően evangélikus vallásukkal viszonylag zárt és egzisztenciálisan független tömböt alkottak, a környező falvak német ajkú lakosságával egyetemben sikeresen álltak ellen a magyarosító törekvéseknek, a katolikus és nacionalista kormánypárti kurzust nem voltak hajlandóak támogatni.

Sérült a városban a nemzetiségi törvény által garantált nyelvhasználati jog is. A városi közgyűlés jegyzőkönyvei és előterjesztései magyarul íródtak, pedig ha a képviselők egyötöde igényelte a nemzetiségi nyelvhasználatot, akkor két nyelven kellett volna vezetni azokat. A városvezetés, élén Thurner Mihály polgármesterrel, az ilyen kéréseket lesöpörte. A vitézi avatások során a német nevűektől elvárták a névmagyarosítást, ami ellen tiltakozott Alfred Schwartz városi képviselő, és felszólította a polgármestert, hogy lépjen fel a diszkrimináció ellen. Thurner azonban féltette a „Civitas Fidelissima” presztízsét, és egyetlen lépést sem tett a népszavazás során is helytálló németekért.

Az 1941-es népszámlálás nemcsak a soproni, hanem a magyarországi németek számára is sorsdöntő volt, ez szolgált ugyanis alapul a világháború utáni német kitelepítéshez. Két sikeres területi revízió után nemcsak az anyanyelvet, hanem a nemzetiségi hovatartozást is felmérték.

Míg az anyanyelv bevallására objektív adatként tekinthetünk, addig az utóbbit nagyon sok tényező (politikai hangulat, nemzetiségi sérelmek) befolyásolhatta. A német anyanyelvűek közül sokan azért döntöttek a magyar nemzetiség mellett, mert ezáltal próbálták a birodalomba telepítést („Heim ins Reich”) elkerülni.

Míg német anyanyelvűnek a 40 000 fős városban 12 633-an vallották magukat, német nemzetiségűnek csak 7698-an. (Magyarországon ebben az évben 478 000 fő vallotta magát német anyanyelvűnek, 303 000 pedig német nemzetiségűnek.) Az 1941-es népszámlálás során a soproni egyházak vezetői is azt a tanácsot adták a hozzájuk forduló híveknek, hogy bátran vallják be német anyanyelvüket, és hozzá magyar nemzetiséget adjanak meg. A magyar kormány 1945 végén beterjesztett kitelepítési rendelete viszont a teljes magyarországi németségre kimondta a kollektív bűnösséget. Azokat is kitelepítették, akik a német anyanyelv mellett magyar nemzetiséget adtak meg. Hiába tiltakoztak a soproni egyházak és a helyi politikai erők nagy része, hiába kért a kisgazdapárt soproni szervezete külön elbánást, tekintettel az 1921-es népszavazás során tanúsított magatartásra, Sopronból több mint 7000 német kényszerült 1946 tavaszán némi ingó vagyonnal elhagyni hazáját.

Ezzel az immár több mint 600 éve német többségű városban a németség aránya néhány százalékra süllyedt. A német lakosság évszázadokig meghatározó volt a város életében, a második világháborút követő népességmozgás azonban a város vallási és etnikai térképét is megváltoztatta. Sopronban is az egynyelvűség vált uralkodóvá, de talán sikerült valamit megőriznie német szellemiségéből, hagyományaiból és főleg anyagi gazdagságából.

Polgárok és gazdapolgárok

A 18. században a jelentős német betelepülések hatására megkétszereződött lakosságú városban az anyagilag megerősödött, elsősorban szőlőműveléssel foglalkozó külvárosi polgárság megfelelő társadalmi megbecsültségre törekedett. A nincstelen rétegek biztosították számukra a munkaerőt, az ingatlanokat pedig a belvárosi polgárságtól bérelték. Ezek az egyre öntudatosabb szőlőművelők igyekeztek magukat a szegényebb rétegektől elhatárolni. Sopronban évszázadokon keresztül a polgáresküt tett bortermelő csak polgárnak nevezte magát, míg a mesteremberek, kereskedők büszkén tették nevük elé a „bürgerlicher” (polgári) megkülönböztetést. A szőlőtermelők is meg akarták különböztetni magukat, ezért a XVIII. század végén először a „Wirtschaftsmann”, majd a „bürgerlicher Wirtschaftsmann”, végül pedig a „Wirtschaftsbürger” (gazdapolgár) elnevezéssel illették magukat.

Ez az elnevezés használatos maradt a teljes XIX. században, sőt még az 1940-es évek elején is működött a Soproni Gazdapolgárok Dalegylete.

A gazdapolgárok nyelvükben és öltözködésükben is elkülönültek polgártársaiktól. De eltérően öltözködtek a környező német falvak lakosságához képest is. A soproni gazdapolgár színe a komoly és méltóságteljes fekete volt. Fekete a lágy, alacsony filckalap, az enyhén előrehajlított karimával.

Fekete a selyemmellény is, a szorosan egymás mellett elhelyezkedő ezüstgombokkal, fekete a bőrből készült nadrág, amelyet a fényesre suvickolt csizmába tűrve hordtak. Ruházatuk része volt még a fehér ing és a kék kötény.

Szerző: Krisch András – Forrás: Rubicon 2012/11.



Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.