A zsidóság és a családfakutatás

Összeállította: M.L.

 

 

A középkorban a zsidóság nagymértékű szétszórtsága miatt nem létezhetett törvény vagy rendelet, de még csak egységes szokás sem az anyakönyvek vezetésére vonatkozóan. A szabályozott és egységes anyakönyvezést megelőző korszakban, valamint a polgári korszakban az anyakönyvek vezetésével párhuzamosan, három féle, személyekre vonatkozó nyilvántartási formát alkalmaztak a zsidó közösségekben.

Az úgynevezett Memor-, vagy Mazkirbuchok egy-egy izraelita közösség mártírjainak nevét tartalmazta. A Jahrzeit-Buchok, melyeket a temetkezéssel kapcsolatos Chevra Kadisák vezettek, a halálozási évfordulókat foglalták magukba. Az egyének személyes adatait regisztráló harmadik forrástípus a pinkasz volt. Ezek olyan törzskönyvek, vagy másképpen aranykönyvek voltak, melyek a Szent Egyletek tagjainak adatait rögzítették. Pinkasznak nevezték azokat a közösségi dokumentumokat is, melyekbe egy hitközség fontosabb eseményit jegyezték le.

Emellett létezett a közösségi adózók nyilvántartása is és természetesen a körülmetélések adatait rögzítő források is. Ez utóbbi a rituálék szövege mellett magában foglalta a körülmetéltek adatait is. Jellegéből adódó hiányosság, hogy kizárólag a fiúkat rögzítették benne. Az adónyilvántartások közösségenként az adófizetőkről és a közösségi segélyben részesültekről árul el információkat.

A zsidóságnak egészen a polgári liberalizmus XIX. századi korszakáig kellett várnia, míg anyakönyvezési ügye rendezést nyert, mely a magyarországi zsidóság emancipációjával kapcsolódott össze.

Érdekességképpen említendő itt a Hajdúkerület kapitányának Hajdúböszörményben, 1832. október 30-án kelt rendelete, mely szerint a „zsidó rabbival az anyakönyveket eltemetni tilos!”

Az 1840. évi XXIX. tc. értelmében „(…) a zsidók köteleztetnek, hogy állandó vezeték és tulajdonnevekkel éljenek, a születendők pedig vallásuk papjai által vezetendő anyakönyvekbe bejegyeztessenek.” Ezt a regulát azonban nem sikerült meghonosítani a gyakorlatban, vagyis nem indult meg ekkor még az országosan egységes anyakönyvezés a zsidóság köreiben.

A zsidó felekezet ügyét, más történelmi, elismert egyházaktól eltérő módon a kormányzat rendeleti úton szabályozta. Egyrészt, mert nem rendelkezett az állami követelményeknek megfelelő anyakönyvekkel, másrészt, mert hierarchikusan felépített országos hatáskörű belső szervezete sem volt. 1851. július 4-én kelt az a helytartótanácsi körrendelet, mely az izraelita anyakönyvek országos hatályú és részletes szabályait magában foglalta.

A háromféle (születési, házassági és halotti) anyakönyvet 1870-1871-től kezdődően kétnyelvű (magyar-német) formula szerint vezették. Létezett ugyanakkor egy héber-német nyelvű formula is, melyet az 1850-es évek elejétől mintegy húsz éven keresztül alkalmaztak. Ezt megelőzően az anyakönyvek nyelve szinte mindenhol, egységesen a német volt. Ekkor a hitközségek mintegy fele áttért a magyar nyelvű anyakönyvezésre, megtartva természetesen a héber nyelvű rovatokat is. Az anyakönyvek vezetésében sok esetben rendszertelenség volt tapasztalható. sok volt bennük a javítás, az elírás, vagy a kitöltetlenül maradt rubrika.

A hiányosságok egyrészt az állam számára megnehezítette az egzakt, pontos népesség-nyilvántartást, másrészt a védkötelezettség megállapítását sem tette lehetővé. Erdélyben több olyan régió volt (Erdőszentgyörgy, Fogaras), ahol a terület izraelita lakosait egyáltalán nem anyakönyvezték. A szakminiszter ezért határozottan utasította az összes megyei törvényhatóságot, hogy szigorúan felügyeljék az izraelita hitközségek anyakönyvezését. Gond volt többek között az állami/megyei levéltárakba beadni rendelt anyakönyvi másodpéldányokkal kapcsolatban is.

1885-ben, ennek a helyzetnek a konszolidálására megszületett a zsidó anyakönyvek rendezéséről szóló vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet. A hatósági ellenőrzés által maguk a zsidóság vezetői is biztosítottnak látták a hitközségek feladatkörének meghatározását is. Az anyakönyvi kerületek száma 465 volt, ami az 1895 és 1914 közötti időszakban 560-ra emelkedett.

Az izraeliták anyakönyvezését Magyarországon tehát csak a XIX. század közepén kezdték meg. Ettől az időponttól sem tekinthető azonban az anyakönyvezés folyamatosnak, igen gyakran találkozhatunk több év távlatából elvégzett utólagos, hiányos anyakönyvezéssel. A II. világháború alatt 1944-ben napvilágot látott rendelet az akkori Magyarország területén kötelezte az izraelita hitközségeket, hogy anyakönyveiket az illetékes levéltárnak szolgáltassák be. A beszolgáltatás a háborús események következtében csak részben valósulhatott meg. A rimaszombati hitközség anyakönyvei elkallódtak, nem kerültek be a területileg illetékes anyakönyv gyűjteményébe. Az 1944-ben megszűnt hitközségek közül 1945.ben csak kevés folytatta működését.

Ezek az 1945-ben újonnan alakult hitközségek anyakönyvi első példányaikat visszakapták a levéltáraktól. Egy részük azonban sajnos elpusztult. A fentiekben részletezett körülmények miatt nem minden esetben nyílt lehetőség az egy helységen belüli neológ és orthodox hitközségek anyakönyveinek szétválasztására sem. A megmaradt eredeti anyakönyvek túlnyomó többségét a Magyar Zsidó Levéltárban őrzik, Budapesten. Különleges története van a segesvári születési anyakönyvek 1885-1914 közötti kötetének, melyet aukcióból visszavonva vásárolt meg a levéltár. Ugyanakkor birtokában van néhány szomszédos ország hitközségének (pl.: Szabadka, Dunaszerdahely) anyaga is.

1783-ban, midőn a helytartótanácsnál az ügyosztályi rendszert megszervezték, a zsidóügyek intézésére, melyekkel 1749-től a zsidó türelmi taksa kérdését intéző bizottság, 1764-től pedig a gazdasági bizottság foglalkozott, külön ügyosztályt, a „departamentum judaeorum”-ot állították fel. A zsidósági osztály munkája ebben az időben szorosan összefüggött azokkal a rendelkezésekkel, melyeket II. József a magyarországi zsidóság helyzetének enyhítésére adott ki.

Megakadályozta, hogy a városok a zsidók letelepedését megtiltó statútumokat hozzanak. Megengedte a zsidóknak a földműveléssel való foglalkozást, bérletek tartását, az ipar és kereskedelem szabad űzését, a magasabb tudományok elsajátítását. II. József rendelkezéseinek a végrehajtásával kapcsolatban a feladatok egész széles sora hárult a zsidósági osztályra. Jelentéseket kért a törvényhatóságoktól arra vonatkozóan, hogy milyen, a zsidóságot érintő rendelkezések voltak gyakorlatban, továbbá a zsidók helyzetének szabályozására kiadott rendelkezések végrehajtásáról.

A helytartótanács a törvényhatóságoktól kapott beszámolók alapján tett javaslatokat a kancellárián keresztül az uralkodónak további intézkedésekre. A törvényhatóságok jelentős része egyetértett II. Józsefnek a zsidók helyzetének enyhítésére kiadott intézkedéseivel, néhány esetben azonban igyekeztek a végrehajtásukat megakadályozni és már a rendeletek közhírré tételét is halogatták. Ha a helytartótanács ilyenekről értesült, azonnal utasította az illetékes törvényhatóságot a kihirdetés végrehajtására. Legtöbb ellentét a zsidók kereskedelme miatt támadt.

Főként a szabad királyi városok polgárai igyekeztek a zsidókat az országos és hetivásárok látogatásától eltiltani, vagy a város falain belüli letelepedésüket megakadályozni. A helytartótanácsokhoz beérkező panaszokról az ügyosztály azonnal részletes tájékoztatást kért az illetékes törvényhatóságoktól. Sok viszály keletkezett a bérletek miatt is. II. József megengedte, hogy a zsidók Pozsonyban könyvnyomdát alapítsanak, melynek termékeit vám mellett Ausztriába is szabad volt kivinni. Eltörölte az ország határát átlépő zsidók személyes vámját, mely nemcsak anyagilag volt sújtó, hanem személyileg is megalázónak tartották.

1787. július 23-án rendelte el II. József, hogy 1788. január 1-től kezdve minden zsidó német vezetéknevet viseljen, amit életében nem változtathat meg. Leány az apja, asszony pedig a férje nevét kellett, hogy felvegye. Ugyanakkor megtiltotta a zsidó nyelvű nevek további használatát. 1787. november végéig kellett a névfelvételt mindenkinek német nyelven írásban bejelentenie az illetékes magisztrátusnál. A bejelentést, miután a rabbi és a beíró lepecsételte, meg kellett őrizni.

1793-ban szabályozták a zsidók türelmi adójának a behajtását. A zsidók kétféle adóterhet viseltek, a türelmi taksát (taxa tolerantialis) és a járulékos (accessorialis), vagy az egykorú elnevezéssel „mellesleg való adót”. Az adókivetés alapjául a jövedelem-összeírás szolgált. Adóalapnak részben a családot, részben pedig a keresetet tekintették. 1793 előtt összeírások csak nagyobb időszakonként, körülbelül tizenöt évenként voltak. Ezalatt azonban számos család elhagyta régi lakóhelyét, többen pedig meghaltak és így a kivetett adót nem tudták behajtani.

1784-től 1793-ig több mint 378 ezer forintra nőtt a behajtatlan adó összege. Ezért 1792-ben a helytartótanács és kamara képviselőiből álló vegyes bizottság foglalkozott a türelmi adó behajtásának a szabályozásával. A bizottság javaslata alapján adta ki az uralkodó 1793. február 11-én a zsidók jövedelmének az összeírásáról és az adó behajtásáról szóló rendeletét. Ennek értelmében három évenként kellett a vármegyéknek az összeírásokat végrehajtaniuk. De mivel ezalatt is jelentős változások történhettek, ezeket évről évre az összeírásokban fel kellett tüntetni és a módosított kimutatást minden év szeptember végéig a helytartótanácshoz felterjeszteni. Az összeírást a helytartótanács által elkészített űrlapok szerint hajtották végre. A táblázat első rovatásba a családfő nevét jegyezték be. A másodikba a személyek számát (házigazda, feleség, özvegy, fiú, leány, rokonok, testvérek, szolgák) tüntették fel. A harmadik az évi jövedelmet tartalmazta az alábbi szempontok alapján: 1. kereskedésből, 2. árendából, 3. kézi-iparból (a mesterség megnevezése), 4. birtokból (ház, szántó, kaszáló, szőlő, kert), 5. lovakból, 6. szarvasmarhákból (igás vagy hízott ökör, fejős vagy meddő tehén), 7. más marhákból (borjú, juh, kecske).

A kereskedőket négy osztályba sorolták. Az elsőbe az évi ezer forinton felül, a másodikba az ezer, a harmadikba az ötszáz forintig keresőket, a negyedikbe pedig a házalókat jegyezték fel. A táblázat negyedik fő rovatában a jövedelem összegét, az ötödikbe viszont a fizetendő évi adót írták be. A törvényhatóságok által a helytartótanácshoz felküldött összeírásokat a számvevőhivatal az összesítések elkészítése után az ügyosztálynak adta át végleges megőrzésre. Az adóbeszedést a hitközségek által választott pénzbeszedő (perceptor) és egy ellenőr (contralor) végezte. Az 1793-as utasítás pontosan megszabta, hogy a pénzbeszedőnek milyen nyilvántartási és számadási könyveket kell vezetnie.

Az összegyűlt adót minden hónap végén a legközelebbi kamarai pénztárba szállították. A pénzbeszedő számadásait a törvényhatóságok megbízott tisztviselői évről évre ellenőrizték. A helytartótanács által kiadott utasítás szigorúan meghagyta az adóbeszedőknek, hogy a hátralékosoknak legfeljebb három hónapot engedélyezzenek tartozásaik rendezésére. Ha ezalatt sem fizettek, a pénzbeszedőknek a tartozás feltüntetésével a vármegyénél kellett jelentést tenniük. Az adóhátralékokat a vármegyék foglalásokkal és árverésekkel hajtották be. Először az adósnak azokat az ingóságait foglalták le, melyek nélkül „élelmének megszerzésében könnyebben és kára nélkül el lehet”, de ha ilyen nem volt, minden más egyebet, „mit hamar készpénzzé lehet tenni és ha semmi efféle ingó-bingó vagyona nem találtatnék, még fekvő jószágait is le kell tartóztatni.” A lefoglalt ingóságokat tizennégy napon, az ingatlanokat pedig három hónapon belül lehetett visszaváltani a hátralék lefizetésével. Ellenkező esetben árverést tartottak.

Az itt beszedett pénzből a tartozás kifizetése után fennmaradt összeget, a törvényes költségek levonása nélkül, visszafizették a tulajdonosnak. 1846-ban, mint megszégyenítő adónemet, véglegesen eltörölték a zsidók türelmi taksáját. II. József alatt a „departamentum contributionale” foglalkozott a türelmi adó behajtásának az ellenőrzésével. A külföldről, főleg Galíciából és Morvaországból bevándorló zsidók letelepedését is a helytartótanács engedélyezte. A letelepedésért beadott kérelmeket az ügyosztály csak akkor bírálta el, amikor utasítására az illetékes törvényhatóságok beküldték jelentésüket arról, hogy a kérvényezőknek megvannak-e a törvényesen előírt elbocsátási irataik és milyen foglalkozást űznek. A szükséges elbocsátási iratokkal nem rendelkezők és a csupán házaló kereskedésből élni akarók letelepedését a legtöbb esetben nem engedélyezték. Gyakran utasította az ügyosztály a törvényhatóságokat, hogy az engedély nélkül területükön tartózkodó zsidókat toloncolják ki. Ugyancsak az ügyosztály adott engedélyt az országban élő zsidóknak a szabad királyi városokban való letelepedésre.

Az engedély kiadása előtt a városi elöljáróságoktól felvilágosítást kért a letelepedni szándékozók vagyoni viszonyairól és foglalkozásukról. A helytartótanács foglalkozott a zsidóságnak a katolikus hitre való térítése körül felmerülő visszaélésekkel. E téren különösen a gyermekek erőszakos elkeresztelése adott okot sok panaszra. Ezek kivizsgálására az ügyosztály a törvényhatóságokat utasította, hogy információik alapján a sérelmeket orvosolhassák. Az erőszakos katolizálások mellett a zsidó hitközségeken belül is napirenden voltak az olyan viszálykodások, amelyekben a közigazgatási szervekre várt az igazság felderítése. Főként a hitközségek pénzének kezelése körül támadtak ellentétek. Sok panasz érkezett azért is a helytartótanácshoz, mert a hitközségeken belül egyes csoportokat kizártak az elöljárók választásából. Gyakran a rabbiválasztások miatt támadt viszálykodásokban kellett a helytartótanácsnak ítélkeznie. Sok panasz volt vallásuk gyakorlata ellen akár egyesek, akár törvényhatóságok által elkövetett sérelmek miatt. Az ügyosztály minden esetben az illetékes törvényhatóságoktól kért felvilágosítást és csak ennek beérkezése után foglalkozott érdemben a kérdéssel. Ha az ügy nagyobb jelentőségű volt, a helytartótanács a kancellárián keresztül az uralkodónak tett javaslatot döntésre. Az osztály iratanyaga a magyarországi zsidóság történetére vonatkozóan alapvető forrásanyagul szolgál, s mint ilyen, az ország kereskedelmi életére vonatkozóan is számba jöhető forrásanyagot ad.



Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.