A Bory vár – a magyar Taj Mahal

Vidéki kutatóútjaim során, ha csak tehetem, meglátogatok egy-egy helyi nevezetességet. Legutóbb Székesfehérváron a Bory várnál álltam meg. Adta tehát a helyzet az ötletet, hogy megemlékezzek egy igazán temperamentumos multitalentumról, Bory Jenőről és házasságának emlékművéről.

Bory Jenő magyar építészmérnök, szobrász- és festőművész, egyetemi tanár, 1943 és 1945 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora volt, valódi reneszánsz ember. Leghíresebb alkotása a „magyar Tádzs Mahal”-ként emlegetett székesfehérvári Bory-vár. Felesége Komócsin Ilona (1885–1974) festőművész volt, akivel Szegeden kelt egybe 1907. június 29-én.

Három gyermekük született: Ilona Piroska és Klára Fehérke, mint ikerlányok (1910) és György József (1914) Budapesten.

Székesfehérvárott született 1879. november 9-én. Édesapja, Bory József géplakatos mester volt, aki hét gyermeket nevelt föl. Jenő Aladár házasságon kívül született, édesapja szülei utólagos frigyét követően fogadta örökbe. Bory József a gyermek születésekor, mint keresztapa lett beírva. Ezt utólag módosították az anyakönyvben.

Bory Jenő szülővárosa ösztöndíjasaként végezte egyetemi tanulmányait Budapesten. 1903-ban kapott építészmérnöki oklevelet, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Szobrásznövendék lett Strobl Alajos mellett, festészetet pedig Székely Bertalannál tanult.

Két évig volt tanulmányúton Németországban és Olaszországban, ahol többek között kitanulta a márványszobor-készítést is. Feleségével, Komócsin Ilonával Székely Bertalan tanítványaként ismerkedett meg. A lány ekkor Szeged város ösztöndíjasaként végezte a főiskolát. Művészi pályája alatt portrékat és virágcsendéleteket festett.

1911-től 1946-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, emellett 1921-1944 között a Műszaki Egyetemen is tanított. 1943-1945 között a Képzőművészeti Főiskola rektori feladatait látta el.

Az első világháború során katonaként Szarajevóban művészeti alkotásokra kapott megbízást, amelyekért a király a Ferenc József rend lovagkeresztjével tüntette ki. 1906-1944 között 185 szoborművét állította ki főleg Székesfehérvárott és Budapesten gyűjteményes kiállításain. Több hazai és külföldi elismerést kapott.

Bory Jenő 1912-ben vette mega székesfehérvári Mária-völgyben azt az egyholdnyi területet, amelyen szőlő volt, meg egy présház. Úgy tervezte, hogy a családjával ide jár majd pihenni. Aztán 1923-ban hozzáfogott a vár építéséhez.

Előbb lakássá bővítette, majd készített fölötte egy műtermet is, hogy családjával ott tölthesse a nyári szünetet. A vár építésébe csak az I. világháború után kezdett, amikor sokasodó szobrászi megrendeléseinek honoráriumából erre is tudott költeni.

A Képzőművészeti Főiskola szobrász- és a Műszaki Egyetem építésztanára 1923-tól kezdve haláláig, majdnem negyven nyáron keresztül építette a várat, folyamatosan bővítette, díszítette, még csak terveket sem rajzolt, mindent a helyszínen alakított ki. Többnyire egyedül, a két kezére hagyatkozva dolgozott, legfeljebb néhány alkalmi segítséget vett igénybe.

A hobbiból megkezdett építkezés – amelyen Bory volt a tervező, a pallér, a kőműves — nyaranta, szőlőhegyi munkások bevonásával folyhatott csak.

1959. december 20-án halt meg otthonában, a Bory-várban. Ott is ravatalozták föl, majd a Csutora temetőben helyezték örök nyugalomra. A vár építésének története még az első világháború előtti évekre nyúlik vissza. Bory Jenő 1912-ben, a székesfehérvári szőlőhegyen vásárolt egy telket, majd hozzákezdett a telken álló jelentéktelen épület kibővítéséhez. 1923-ban határozta el, hogy a rajongva imádott felesége iránt érzett szerelemből mesebeli kastéllyá építi át közös családi fészküket.

Mivel Bory Jenőt már fiatal építészként megfogták azok a lehetőségek, amelyeket az akkoriban még új technológiának számító vasbeton jelentett, a várat is teljes egészében vasbetonból építette meg.

Bory Jenő Aladárné Komócsin Ilona, az utolsó várúrnő 1974. június 3-án hunyt el ugyancsak Máriavölgyben.

Bory Jenő 1944-ben a Tolnai Világlapja hasábjain tette közzé megismerkedésük történetét, szenvedélyes vallomását:

„Negyven évvel ezelőtt történt a nagy esemény. Arról szól a mese, hogyan és hol találtam meg nagy nehezen, huszonöt évi keresés után, az én életem kedves párját. Mert azt mondják, akik tudják, hogy már a bölcsőben is az ő nevét sírtam. Úgy történt a dolog, hogy ezelőtt negyvenévvel beiratkoztam a művésziskolába, búsan és elszontyolodva, szinte reménytelenül, mert már ideje lett volna, hogy megházasodjam, de még nem találtam meg a leányzót, akit magamnak elképzeltem.
Hogy milyennek képzeli el az ifjú az ő ideálját, jövendő élete párját: kimondottan angyalnak. És én még nem találtam még ezt az imádásra méltó angyalt. Ezért járkáltam, ődöngtem reménytelenül, búsan, betegen, szívem szörnyen fájt, hogy eljár az idő és elkésem róla, hogy belépjek a házasság paradicsomába. És ekkor, ezelőtt negyven évvel, megtörtént a „csoda”, a művésziskolában, ahol ifjak és leányok együtt tanultak.
Székely Bertalan volt a mesterünk. Vártuk az óra kezdetét. Ott álltam magam is a tanterem ajtajában, a lépcsőfordulónál. Fentről jött volna a „nagy öreg”, de én lefelé néztem, mint aki bánatot hordoz a szívében. Amint nézek a lépcsőn lefelé, egy pillanat alatt megvillámlik bennem a lélek. Tágra nyílik szemem a csodálkozástól. Egy gyönyörű leányka jött fölfelé… Megvan! Dübörgőd bennem a hang. Megvan! Ez az, akit én keresek. Félreálltam. A „csoda” elment mellettem.
Meg volt a kincs. De hogyan kezdjem? Hogyan szerezzem meg ezt a kincset, amelyet az Isten nekem megmutatott. Alig vártam a következő órákat, amikor Székely Bertalan a munkáinkat végig bírálta. Hát a leány meghódításban ő is segített. Mindkettőnk munkáit értékelte. Jutalmakat is kaptunk. Szinte összeboronált bennünket. Nagyon szerette ezt a kisleányt.
Műtermében pár társnőjével (ők voltak a gardedámok) külön foglalkozott vele. Egy alkalommal meghatottan így szólt hozzá: „Nem csoda, hogy ragaszkodunk egymáshoz: mind a ketten árvák vagyunk.” – És ez igaz is volt. Le is festette őt. Mint becses ereklye, itt van a kép most is birtokomban. Atyailag óvta. Elmagyarázta neki, hogy a fiúk közül kire érdemes ránézni. Én voltam a szerencsés beajánlott, bár szívünk akkor már megkötötte a szent frigyet.
Persze azt is megtudta az öreg, mindig komoly, keserű arcán mosolyjutott át, amikor így szólt hozzám: „Ebben a leányban van spiritusz. Ez jó művész lenne, ha férjhez nem menne. De vegye el uram, így tökéletesedik a faj”. — Egyelőre nem láttuk a tökéletesedést (valami nagy mértékben), de majd tán az unokákban. Van már hat darab.
Negyven esztendeje ennek. Negyven esztendeje! És én azóta magyarázom márványban, bronzban, képekben, rajzban, versben — hogy milyen volt —, illetve milyen, mert még mindig virul. Ámde ezek az ábrázolások az ő valódi testi-lelki szépségeit alighogy megközelítik.
Már le is mondtam róla, hogy sikerüljön. Bármily csodásak ezek a művek, mind csak árnyéka az élő valóságnak. Vagy ez csak azén boldog elfogultságom?
Mindent megkísérlek, hogy szépségeit megmutassam, amit az idő le akar rombolni. A róla készített képek és szobrok mind a székesfehérvári Bory-várban vannak, mert az egész vár érte épült.
Ott vannak a költemények is, márványba és gránitba vésve. Nem akarom elhinni, hogy minden szépnek, jónak, igaznak gyászsora az, hogy véget érjen. Ennyi szépség, jóság el nem enyészhetik.”

Házasságuk 30. évfordulóján, 1937-ben az alábbi sorokat írta feleségéhez:

“Nagymama lesz a menyecske,
mégsem hall egyebet,
mint: Te égi-földi szépség csodállak Tégedet.

— Ne dicsérgess — szól az Édes.
Vén vagyok én, lelkem.
Ezer ősz haj, meg ezer ránc
öregít már engem.

Mi öregít ? én nem látom.
Nem, csak pápaszemmel,
azt meg, mikor Téged nézlek,
sohasem teszem fel.”

Fotók: családi archívum (Internet) 1. kép: feleségével 1958-ban a várban, 2. kép: a Bory vár 1946-ban, 3. kép szülei és testvérei körében., itt feleségével a jobb oldalon áll, 4. kép: feleségével az 1930-as években.