A székesfehérvári Kati néni szobor

Az úgynevezett zsánerszobrok számos nagyváros terein feltűntek már, szerte Magyarországon. Vannak közülük olyanok is, amelyek az adott település múltjából, hagyományaiból igyekeznek megragadni és egyúttal megörökíteni is egy arra feltétlenül érdemes személyt, aki nem feltétlenül kell, hogy híres legyen. Sőt.

Jó látni, ahogyan a lakók befogadják, sajátjukénak vallják egy idő után ezeket az alkotásokat. Borsosné Dóra ajánlása alapján ezzel a poszttal az egyik legismertebb ilyen szobor hátterével foglalkozom.

Székesfehérvárott elterjedt hiedelem, hogy aki megfogja Kati néni szobrának orrát, annak szerencséje lesz. Na de ki is volt ő és miről olyan nevezetes?

Kati néni, a fertályos asszony bronzszobra Székesfehérvárott a belvárosi Liszt Ferenc sétálóutcában található. A szobor Kocsis Balázs alkotása, amelynek ihletője Molnár Imréné Boda Katalin volt, aki még 93 éves korában is árulta döcögős kocsiján a tejet, tejfölt és a sült liba- és kacsafertályokat. A négy részre, azaz fertályokra felvágott, saját zsírjában ropogósra sütött kacsa és liba egy székesfehérvári helyi ételkülönlegesség.

A szobrot 2001. november 25-én avatták több éves kálvária után, mivel a szakhatóságok többszöri alkalomra se engedélyezték, hogy a szobor a jelenlegi helyén álljon. Egykor a város utcáin zörgött az a fertályos kocsi, ami az aznapi árut vitte Felsővárosból a piaci zsongásba. A zörgő kocsi és gazdája, Kati néni szobrot öltött, s vált jelképpé a megyeszékhelyen.

A Városszépítő- és Védő Egyesület dacolva a szakhatóságok büntetésével 2001. január 12-én kihelyezte a szobrot a jelenlegi helyére, s egy urnát helyeztek ki, amiben kikérték a székesfehérváriak véleményét, ami egyöntetűen hangoztatta, hogy a maradjon a szobor a jelenlegi helyén. A szobor kiállítása 3,3 millió forintba került, amit helyi vállalkozók, önkormányzati képviselők és magánszemélyek gyűjtöttek össze.

Székesfehérvárott minden november 25-én Kati néni szobránál szokták megünnepelni a Katalin-napot.

A szobor Boda Katalinnak állít emléket, aki 1902. november 18-án hajnali ¼ 1 órakor született Boda József kisbirtokos és Gál Terézia gyermekeként a Sörpince utca 32. szám alatti házban. Ugyanitt élt még, amikor is férjhez ment Molnár Imréhez, a nála 6 évvel idősebb kisbirtokoshoz, aki a József Ágost út 18. szám alatt lakott ekkor.

Telente elmaradhatatlan kofaasszonya volt a városnak Molnár Imréné Boda Katalin,. Szinte mesebeli alakja lett ő Székesfehérvárnak, a felsővárosnak, a piacnak – a fertályos asszonyok megtestesítője. Kilencvenéves korában is végig tolta kis kézikocsiját a piac felé vezető úton, benne a sült szárnyaspecsenye darabjaival, a fertályokkal, ahogyan a magyar nyelv a német Viertel (negyed) szót a maga szabályai szerint átformálta. Mindenki „Kati néninek” szólította – csak a kortársai tudták teljes nevét.

Eredetileg az új piac környékére, a fényes bevásárlóközpont közelébe szánták, de ebbe nem akart beletörődni a Székesfehérvári Városszépítő és Városvédő Egyesület, s a Liszt Ferenc utca patinás műemléki környezetű helyszínére helyezték, amely egyébként közel esik a Piac térhez és az egykori piachoz is. Heinrich Péter, az egyesület vezetőségi tagja számolt be arról, hogy az ezzel kapcsolatos közvélemény-kutatásra elsöprő többség reagált írásban a fehérváriak közül, ezerhatszáz levél érkezett Kati néni szobrának védelmében a városházára. A népakarat előtt az Országos Műemlékvédelmi Hivatal is fejet hajtott: Kati néni Katalin-napon véglegesen is birtokba vette az utca azon kis szögletét, ahol életében annyiszor végigtolta deszkafalú kocsiját.

Kati néni magánéletében is őrizte a piacos barátságokat, közeli barátnője Emma néni volt, a túrósasszony. Kati néni kacsafertályának receptje nem maradt meg. Különlegessége az volt, hogy háznál nevelt, saját tömésű kacsákat és libákat sütött parázson, sparheltban. A hajdani piac képéhez hozzátartoztak a libafertályt áruló felsővárosi, palotavárosi, úrhidai, sárkeresztúri asszonyok. A Városház téren a XIX. századtól a XX. század elejéig élelmiszert árultak: a ferences templom felőli oldalon lehetett kenyeret kapni, a Oskola utcában meg vájdlingokban árulták a sült kacsa- és libafertályt. A két világháború között az árusok átkerültek a mai Piac térre. A tárlaton olvashatjuk Boross Mihály élményeit 1848-ból: arról, hogy komoly „nyelvharcz” alakult ki amikor horvát katonák elvették a kofáktól a Városház téren a kenyeret mert: „a kofának nem azért van nyelve, hogy hüvelyben tartsa”…

Családjának tagjai legendaként hagyományozzák a fiatalabb nemzedékre Kati néni emlékezetét. Nekünk unokája, Molnár Tamás mesélt róla. Mindenekelőtt a népes családfát rajzoltuk meg. Kati néni két gyermeke Manci néni (így közismert) és Molnár Imre, akinek neve a város közéletében is feltűnt. Gyermekeik Lajos és Ferenc, illetve Imre, Gábor és beszélgető- társam Tamás. Minden családban bő a gyermekáldás, sőt ismerős nevek is felbukkantak: Tamás fivérének lánya, Szimonetta Fehérvár szépe volt. Szembeötlő még, hogy Kati néni minden unokája vállalkozó. Meghatározó gének, hasznos örökség. Tamás is el- fogódottan mesél kapcsolatukról: – Úgy emlékszem rá, hogy ő volt a piac lelke. O volt az ország utolsó fertályos asszonya. Nem volt számára lehetetlen.

Egyszer a kertészmérnök bátyámmal egy 600 négyzetméteres fóliasátorban retket termeltünk, és mint két fiatal titán, kiálltunk hajnalban a piacra. Reggel öttől tízig talán tíz csomag retket tudtunk eladni a fél teherautónyiból, amikor elkeseredésünkben hívtuk a mamát. Ha jól emlékszem, egy óra alatt adta el az egész szállítmányt. Aki arra járt, retekkel a szatyrában távozott. Próbáltuk ellesni a titkát, de csak azt láttuk, hogy mindig mosolyog. Aki elment előtte, megszólította. Mindenki Marika volt neki, és az volt az érdekes, hogy mindenki hallgatott is rá. A titkot nem lehetett ellesni tőle. Amit ő tudott, arra születni kell.

Forrás (képek és szöveg): Arcanum, feol.hu, Székesfehérvár régen