CSALÁDFAKUTATÁS

A családfakutatás, vagy idegen szóval a genealógia az emberek közötti leszármazáson alapuló rokonsági kapcsolatokkal foglalkozó klasszikus történeti segédtudomány. Tárgya miatt magyarul származástannak vagy családtörténetnek is szokás nevezni. A kifejezés görög eredetre tekint vissza: a genos (nem, nemzetség) szóból ered. A genealógiának ismeretes az orvosi és a néprajzi alkalmazása is.

„Otthon van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol.”

(Lénárd Sándor)

A Révai Nagy Lexikon így ír erről:

„Genealógia (gör.) a. m. származástan. általános jelentősége szerint valaminek leszármazását jelenti. Szűkebb értelemben a nemzetségek (genera) eredetének, leszármazásának és egymásközti összefüggésének tana. Mint ilyen, a történelem segédtudományai között tekintélyes, lehet mondani nélkülözhetetlennek tekinthető. Ettől eltekintve a jogtudomány is egyik legfontosabb segédtanai közé sorolja, amennyiben örökösödési stb. perekben gyakran döntő hatást gyakorol. A Genealógia, mint tudomány két részre oszlik, u. m. elméleti és gyakorlati részre. Az elméleti rész azon szabályok összességét tárgyalja, melyek szerint a leszármazási viszonyok, az egyes ágak rokonsági foka, a családokra vonatkozó adatok összeállítása történik. A gyakorlati rész ezen szabályok alkalmazását tünteti fel.”

Az eredettan, a családfakutatás tudománya nem mesterséges kreáció, nem egyetemi műhelyekben született meg. Keletkezése egyidős a legelső emberi közösségekkel. Azaz elemi, természetes igény hívta életre, mely származásunk minél pontosabb ismeretére irányul. Az emberiség régmúlt történelmének hajnalán kibontakozott az egyének és a közösség megkülönböztetésére irányuló törekvés. Mindez a személyes és a kollektív identitás alappillére volt, s így van ez napjainkban is.

A társadalmak egyre összetettebb rétegződésével, az uralkodó elitek, nemesi címek kialakulásakor a rokoni kapcsolatok írásba foglalásának megkülönböztetett jelentősége lett. Ugyanez elmondható az öröklési jogra is, melynek fókuszában  a származástan állt, és áll jelenleg is.

A leszármazási táblák ősének a római scala (stemma) tekintendő, amely kereszt alakú volt, és a vizsgált személyt középen ábrázolták.

Az 1980-1990-es évek társadalmi, politikai változásaival összhangban a családfakutatás is egyre szélesebb közönség számára vált elérhető és vonzó tudományterületté. Hivatásos tudósok mellett egyre többekben támadt fel az érdeklődés a családfakutatás iránt.

A CSALÁDFAKUTATÁS FORRÁSAI

Szájhagyomány: Különösen fontos a polgári, paraszti, munkás genealógia kutatásában. Ide tartozik, amit a családi emlékezet és az ún. „oral history” (helyi emlékezet) mindmáig megőrzött. Ez a forrás együttes időben igen korlátozott: szinte kizárólag a nagyszülőkig, esetleg a dédszülőkig terjedhet.

Levéltári írott forrásanyag: elsősorban egyházi és állami anyakönyvek, összeírások, lakcímjegyzékek névváltozások jegyzékei, katonai adattárak, polgárjegyzékek, céhnyilvántartások tartoznak ide.

Egyéb írott forrásanyag: Önéletrajzok, elbeszélő források, iskolai értesítők, családi bibliák, munkakönyvek, orvosi és telekkönyvi iratok stb.

Nyomtatott források: Jellegzetesen modern kori forráscsoport, elsősorban az aprónyomtatványok tartoznak ide (pl. születési, keresztelési, házassági, gyászjelentések, meghívók, névjegyek).

Epigráfiai emlékek: Épületeken elhelyezett feliratok (pl. emléktáblák, domborművek, építési feljegyzések)

Funerális emlékek: Síremlékek, sírkövek.

Ikonográfiai emlékek: Festmények, grafikák, portrék, fényképek