Kölcsey emlékhelyek

Január 22. – A Magyar Kultúra Napja és a Himnusz születésnapja

 

“Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. ”

Szatmárcseke apró falucska, földesurai az egymással rokon Kölcsey és Kende családok. Egyetlen nevezetessége, hogy itt él Kölcsey Ferenc, korán elhunyt bátyjának, Kölcsey Ádámnak özvegyével és Kálmán fiával egy fedél alatt. A költő házától nem messze áll unokatestvéreinek – Gábornak, Jánosnak és Mihálynak – a háza, egymás tőszomszédságában. A három Kölcsey-fivér három nővért vett feleségül, a lázári Nagy család leányait. A környékbeli falvakat is benépesíti a rokonság.

A családi hagyomány szerint a Kölcseyek Ete apjától, Ondtól származtatják magukat. A költő is hitt ebben a mendemondában, „Kölcsey” c. versében ezt olvashatjuk:
„Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor Don hullámi körül, a Hét magyar egyike, hős Ond, Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.”

A Kölcsey család Álmosd egyik jeles köznemesi famíliája már a XVIII. században. Kölcsey Ferenc édesapja, Kölcsey Péter – hosszú évek katonáskodása után – nagybátyja, a család nagy öregje és gondoskodó jótevője, Kölcsey Sámuel hívó szavára tér meg Álmosdra. 1787-ben feleségül veszi a Sződemeteren nevelkedett, ugyancsak nemesi családból való Bölöni Ágnest. Egymás után érkező gyermekeik (Mária, Sámuel, Ádám, Péter) mind Álmosdon születnek, az elsőszülött Ferenc kivételével, akinek születése előtt áldott állapotban lévő édesanyja hazament a Közép-Szolnok megyei Sződemeterre, nagyanyjához, s gyermekét ott hozta világra 1790. augusztus 8-án. A Kölcsey család sírboltja Álmosdon a Legelő úti temetőben volt.

Kölcsey Ferenc szülőháza tehát eredetileg Kölcsey anyai dédnagyanyja, Bideskúti Zsigmondné született Péchy Júlia egykori kúriája voltAz épületben ma a görögkatolikus plébánia és a lelkészlak található.

Belső teraszán márvány emléktábla látható, amelyet a költő születésének 100. évfordulója alkalmából, 1890-ben a zilahi székhelyű Szilágyvármegyei Wesselényi Egyesület állított Kölcsey emlékére. A kommunizmus évei alatt az emléktáblát levakolták.

A most 43 lelket számláló sződemeteri református közösség a közeli Tasnád egyházközségének testvérgyülekezeteként működik, innen jár ki Pakulár István lelkipásztor megtartani az istentiszteleteket. Az ő kezdeményezésére kezdtek a helybéliek néhány évvel ezelőtt megfelelő emlékhely tervezésébe. A beruházásra végül a tasnádi anyaegyházközség és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közös pályázata teremtette meg a lehetőséget, amely mellé a magyar kormány is odaállt: 85 millió forintot biztosított az emlékház létrehozására és berendezésére. Az ünnepélyes átadásra 2019. május 25-ém került sor.

Mihelyt anya és gyermeke megerősödtek, Kölcsey Péter visszavitte őket Álmosdra, a nádfedeles, agyagtéglából épült kúriába. Kölcsey itt, Álmosdon tanult meg beszélni, itt kezdett eszmélkedni. Itt érte a csaknem tragikus csapás is: fél szeme elvesztése. Kortársainak írásai emlékeznek meg arról, hogy himlőben vesztette el szeme világát hároméves korában, az arcán s feltételezhetően a szem kötőhártyáján is megjelent hólyagos kiütésektől. Egyetlen vigasza, hű társa az olvasás, a páratlan műveltség megszerzése volt. Anyanyelvi biztonsággal beszélt latinul és franciául, később görögül és németül is megtanult.

Szülei művelt emberek voltak, apja tekintélyes jogtudós. Gyermek- és ifjúkora súlyos csapások sorozata volt: hatéves, amikor édesapja meghal, hétesztendős, amikor súlyos bárányhimlő következtében elveszíti fél szeme világát, haja kihull, törékeny testét sokféle betegség gyötöri, elemista, amikor két legjobb barátja meghal, és 12 éves, mikor édesanyját is eltemetik. A magányos, zárkózott ifjú egyetlen vigasza, hű társa az olvasás, a páratlan műveltség megszerzése volt.

1812-től kezdve biharmegyei jószágán, Álmosd faluban, gazdálkodott. A megélhetés gondjai nemesi birtokrészének gondozására szorították, az irodalmi élet után vágyódó íróból falusi gazda lett.

1823. január 22-én tisztázta le Hymnus című költeményét, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt „A magyar nép zivataros századaiból” alcímmel. Majd visszavonult hát birtokára, s de egyre aktívabb szerepet vállalt a közéletben, előbb megyei aljegyző, majd 1832-ben Szatmár megye főjegyzője, később országgyűlési követe lett.

Bár Kölcsey aktív éveit döntően egy jelentéktelen vidéki faluban, Szatmárcsekén töltötte, innen is fel tudott emelkedni a korabeli szellemi és politikai elitbe. Az 1810-es években ugyan megpróbált felköltözni az ország akkori szellemi központjába, Pestre, hogy életét kizárólagosan az irodalomnak szentelhesse, de kísérlete anyagi okok miatt nem járt sikerrel. Ezt követően kénytelen volt visszaköltözni falujába, de elszigeteltsége ellenére is benne maradt a tudományos és a szellemi élet vérkeringésében.

Kölcsey műve előtt két középkori eredetű egyházi népének töltötte be a nemzeti ének szerepét: a Boldogasszony, anyánk Szűzanyához, a magyarok védőszentjéhez fohászkodik, az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű pedig Szent Istvánhoz és a magyar szentekhez szóló ének. Az irodalmi közvélemény hamar felismerte Kölcsey versének jelentőségét, de azt is, hogy nemzeti énekké csak megzenésítés után válhat. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1843-ban a Szózat, 1844-re pedig a Himnusz megzenésítésére írt ki pályázatot. A felhívásra tizenhárom pályamű érkezett, s a bizottság elnöke, Egressy Béni 1844. június 15-én Erkel Ferencnek ítélte a fődíjat. Az első nyilvános bemutató július 2-án történt a Nemzeti Színházban. Majd elhangzott az ének augusztus 10-én az Óbudai Hajógyárban, a Széchenyi-gőzös avatásakor..

„Halmánál nics kőszobor, mégcsak fejfa sincs, melyre neve föl volna írva: de nincs is rá szükség, mert az odalépő vándornak szívdobogása megmondja, kivan ott eltemetve”
Írta szomorúan Petőfi Sándor, amikor is felkereste Kölcsey sírját a szatmárcsekei református temetőben.

Amikor is 1838-ban pár nap leforgása alatt, hirtelen elhunyt természetes volt, hogy öccse sírboltjába helyezik végső nyugalomra.

Annyi bizonyos, hogy tisztes síremléket csak évekkel később Kende Lajos és Szuhányi Laura állíttatott Himnuszunk szerzőjének. A félbetört, szürke márványoszlop terveit Gerenday Lajos készítette, de a Bach rendszer csak 1856-ban járult hozzá, hogy felállítsák azt. Ez a síremlék a költő halálának 100. évfordulójáig, 1938-ig fennált a református temetőben, amikor is Kölcsey Művelődési Ház előkertjébe helyezték át földi maradványait. Ott építették meg a ma is látható síremléket is.

Az Országos Kölcsey Egyesület égisze alatt 1938. augusztus 8-án exhumálták a költő csontjait, amelyet kis diófa koporsóban helyeztek át egy temetési szertartás keretein belül, melyet Szalay Pál szatmárcsekei lelkipásztor vezetett. A sírt díszítő klasszicista stílusú emlékművet e helyi Kölcsey-ünnepségen adták át szeptember 8-án.

Ugyan 1903-ban az Országgyűlés elismerte a magyar himnusznak a hivatalosságát, amikor elfogadott egy két paragrafusból álló törvényjavaslatot, „az egységes magyar nemzet himnuszáról”. Ennek 1.§ szerint : „Kölcsey himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává nyilvánítattatik”, a 2.§ pedig meghatározta, hogy a törvény 1903. augusztus 20-tól lép hatályba. Ezt a törvényjavaslatot azonban I. Ferenc József magyar király nem szentesítette, így hatályba sem lépett. A Magyar Köztársaság alkotmányába csak 1989-ben került hivatalosan.

Az anekdota szerint az ötvenes években Rákosi Mátyás Illyés Gyulával szeretett volna új nemzeti verset íratni, de a költő nem vállalta a feladatot. A pártfőtitkár Kodályt is győzködte, de a zeneszerző válasza erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel a kérdés lekerült a napirendről.



Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.