Soroksár, Schorokschar

Soroksár múltjának ismertetésekor feltétlen szólni kell a vele teljesen összefonódott Harasztiról (Haraszt, Harrost), a későbbi Dunaharasztiról. Haraszti alig 5 kilométerre Soroksártól, szintén a Duna mellett fekszik, és Soroksárral ellentétben a török uralom alatt még lakott volt, majd a felszabadító háborúk során teljesen elnéptelenedett. Haraszti földesura, Christoph Forster már 1695-ben betelepítette az első német családokat.
A helység aztán az 1703 – 1711 közötti Rákóczi szabadságharc idején lakatlan volt. A kuruc felkelés leverése után Harasztiba ismét visszatért az élet. A soroksáriak számára oly ismerősen csengő nevek, mint Eisenhoffer, Gerstenbrein, Kaltenecker, Kraus, Kreis, Leimetter, Puchelle, Schuster, Weimper és Zwick már szerepelnek egy 1720-as összeírási listán. Akadozva bár, de ezidőtájt indul be Soroksár betelepítése is. A soroksáriakat 1743-ig, kereken 25 éven keresztül a Harasztiban lévő parókia pasztorálta.
A Harasztitól néhány kilométerre elhelyezkedő Taksony (Tax/Taxon/Tachs) faluba 1696-ba szintén német bevándorlókat telepítettek be. A kuruc háborúk alatt szintén lakatlan volz, és lelkipásztori szempontból Haraszti filiája volt, oda anyakönyvezték.
„Ez a helység az idők előtt parlagföld volt.” Ez a kijelentés Soroksár község bírójától, Johann Jakob Löflertől és a község esküdtjeitől származik, melyet 1768. február 23-án a kilencpontos megkérdezés során mondtak jegyzőkönyvbe, mely így folytatódik: „A kegyelmes úr (Grassalkovich Antal – M. L.) 1742-ben kezdte kijelölni a helységet.” Gróf Grassaljovich gondoskodott tehát német telepesekről. Ügynökei toboroztak a Rajna-vidéken, a trieri püspökségben és Elzászban is. Az ügynökök között található a soroksári Johann Jakob Forster gazda is, aki nagyon valószínű, hogy a Wirth család egyenesági, vérszerinti felmenője.
Grassalkovich a már meglévő soroksári, gubacsi, és szentlőrinci pusztákhoz még megszerezte a határos kerekegyházi és szentdinesi pusztákat is. 1773-ban megteremtődött a falualapítás területi előfeltétele. A dunaharaszti anyakönyvek bejegyzései arra utalnak, hogy 1717-ig nyúlnak vissza az első betelepítésre irányuló kísérletek.
Feltűnő a „Schorroschar” és a „Schoroschar” írásmód. A XVIII-XIX. századból származó bejegyzésekkel kapcsolatos tapasztalatok azt mutatják, hogy ugyanazokat a vezetékneveket számtalan változatban találhatjuk meg. Ennek egyik magyarázata a hivatalos írásmód, az egységes helyesírás hiánya volt.
A másik pedig az, hogy az anyakönyvezés módja a szóbeli bejelentés volt, ezért sok múlott azon, hogy a helyi plébános „mit hallott”, és azt miképpen vetette papírra. Ezen sok esetben az sem segített, ha a pap német nemzetiségű volt. Nézzünk erre néhány példát:

  • Veth, Väth, Feet, Fett, Feht
  • Vaith, Viäth, Feith, Faith, Fajth, Fajtai, Fajtha

A következő statisztikából kiderül, hogy az első kilenc évben (1717 – 1725) csupán egy születést jegyezhettek fel:

1717 – 1725 évente egy születés
1726 – 1736 évente 2 születés
1737 – 1740 évente 12 születés
1741 – 1742 évente 20 születés
1743 42 születés
1744 58 születés
1745 66 születés

Az 1725-ös összeírás során Soroksáron nem történt felmérés, ugyanis az itt lakók száma nem érte el a helyi népszámlálás alsó határát, ami 20 családnál volt meghúzva.
Soroksár 1743 áprilisában saját lelkipásztort kapott és vele együtt önálló anyakönyveket is.
Georg Wolf Soroksár első falubírója taksonyi születésű volt. Hat évvel később Anton Schuster vette át e funkciót.
A soroksári telepesek származási helyéről kevés adat maradt fenn. Az a tény, hogy jelentős részük Frankföldről és Svábföldről érkezett, az is bizonyítja, hogy a népnyelv évszázadokon át megkülönböztetett egy Frank és egy Sváb utcát, továbbá, hogy a soroksári dialektus számos frank elemet tartalmazott.
A halotti anyakönyvek ennél pontosabb utalásokat tartalmaz: „ex Frankonia,” „ex Suevia” mellett, „ex Bavaria”, „ex Austria”, „ex Moravia (Mähren – Morvaország), „ex Bohemia (Böhmen – Csehország), „ex Imperio (Reich – Birodalom) és Lothringen (Lotharingia) megjelölés is szerepel benne.
Sok bevándorló titokban hagyta el szülőföldjét. Gyakran az illegális továbbállás volt az egyetlen lehetőség arra, hogy Magyarországig eljussanak, mivel gyakran vagy megtagadták a kivándorlási engedély kiadását, vagy rendkívül vontatottan intéztek. Ha valaki nem akarta, hogy szülőföldje titokban történő elhagyásának ne legyenek szankciói, akkor tanácsosabb volt hallgatnia származási helyéről.
A XVIII. században nem mindenkinek volt osztályrésze a lakóhely szabad megválasztásának joga. A legtöbb földműves röghöz volt kötve. Lakóhelyüket csak a földbirtokos beleegyezésével hagyhatták el. Ez a földesuraknak gyakran nem állt érdekében, mivel az alattvalók a robotszolgálatok miatt értékes munkaerőt jelentettek. Még ha meg is volt a földesúr hozzájárulása, az embereknek akkor is tisztázniuk kellett magukat a helyság hatóságainál, vagyis ki kellett fizetni adósságaikat, le kellett róniuk a különböző adókat és díjakat, ami után távozhattak.
Az utóadó vagy elvonulási pénz mindenkire egyaránt érvényes volt. Az örökös jobbágyoknak ezen felül az elbocsátásért járó felszabadítási díjat is le kellett róniuk. Az elköltözés megnehezítésére Kurmainzuschban a tiszta vagyon 5 %-ról 15 %-ra emelték fel a felszabadítási kulcsot.
Ott ahol magasra szökött fel a kivándorlási láz, kivándorlási moratóriumot, tilalmat rendeltek el. A tilalom megszegése szigorú büntetést vont maga után. A vagyonosokat bitrokuk elkobzására, a vagyontalanokat illő testi fenyítésre ítélték.
A Magyarországra bevándorlóknak feltételül szabták, hogy házasok legyenek. A hazai lelkész azonban csak akkor eskethette össze a párokat, ha megvolt a földesúr engedélye. Ha ez nem volt a birtokukban, akkor könnyen meghiúsulhatott a magyarországi út.
A kivándorlást alapvetően két motivációs ok indította el. Az egyik ezek közül a rendkívül rossz gazdasági és egzisztenciális körülmények: a természeti katasztrófák, a rossz termésátlag miatt bekövetkező drágaság, a túlnépesedés, a földhiány, valamint a kézműiparra ekkoriban jellemző krónikus alulfoglalkoztatottság. Nagyon jellemző a kivándorolni óhajtó rhöni parasztok 1739 decemberében kelt nyilatkozata.
Ebben megígérték, hogy hű és szorgalmas alattvalók lesznek, de egyben azt is követelték, hogy „(…) jó helyre telepítsék őket (…) mert elvándorlásunknak nem az az oka, hogy országunkból elköltözzünk, mivelhogy könnyelmű és kétes emberek lennénk, hanem azért megyünk el, hogy az asszonynak és gyereknek könnyebben találjunk élelmet, merthogy Frankföld zsúfolva van emberekkel.”
Másrészt csábító ígéretekben sem volt hiány a magyar mágnások által kiküldött toborzók részéről. A 103. és a 117. törvénycikkel arra kérte „1723. május 7-én a magyar parlament a királyt és császárt, hogy a kietlen ország benépesítésére hívjon parasztokat és iparosokat az osztrák örökös tartományokból és a római birodalomból, akiknek hat évre, az iparosoknak tíz évre kell adómentességet ígérni.
A számos ügynök egyike, a már említett Johann Jakob Forster, Grassalkovich megbízottja volt. Bizonyos, hogy hasonló módszerekkel toborzott, mint Anton 1736-ban. Utóbbi megígérte, hogy szántóföldnek, rétnek, legelőnek és szőlőskertnek annyi földet mérnek ki, amennyit Németországban egy parasztnak aligha lehetett volna kiosztani. Minden embernek, aki képes volt saját eszközeiből berendezkedni, öt évre adómentességet ígért.
Körülbelül 200 firenzei forintra volt szükség ahhoz, hogy valaki egésztelkes paraszti helyet kapjon. Nem minden bevándorló rendelkezett ekkora összeggel. Így például a frankföldi Hirschfeldből származó Adam Schäffert, az elvonulási pénzek lerovása után 50 forinttal bocsátották el. Célállomásként Soroksárt jelölte meg. Az 50 forint nem volt elegendő arra, hogy szabadjobbágyi telket kapjon. Az 1770-es úrbéri összeírási listán Adam Schäffert a zsellérek között sorolták fel. Csak a harmadik nemzedéknek sikerült felemelkednie a jobbágyok közé.
Amikor 1743-ban Soroksár megközelítőleg ezer lakost számlált, a telepesek azzal a kéréssel fordultak a kegyúrhoz, hogy Soroksáron hozzon létre önálló jogú lelkészséget.
A soroksáriak sürgetésére ezt a pesti ferences fráterek meg is tették. Az első plébános Kessler páter volt, aki 1743 június havában kezdte meg hivatalát.
Önálló egyházközség, anyakönyvezéssel 1743. január 1. óta, de ekkor saját lelkész hiányában a pesti ferencesek látták el a lelkipásztori szolgálatot. P. Kessler Fortunát ferences szerzetes buzgólkodása folytán, 1743. július 5-én, Gróf Patasich Gábor kalocsai érsek letette az építendő templom alapkövét, de csak az alapok készültek el, mert az újabb betelepülők inkább a pesti országút mentén helyezkedtek el. 1744-ben, a püspöki vizitáció, 176 házról és 827 lélekről tudósít.
A jelenlegi templom és a plébánia alapkövét 1758-ban tette le Szikorai Miklós kecskeméti kerületi főesperes. A templom, 1759 – 1761 között épült, homlokzatán Páduai Szent Antal és Szent József szobraival.
1759. július 3-án Schlánitz Balázs lelkész, Krisztus szent keresztjéből részecskét szerzett, melyet gróf Esterházy Károly püspök hitelesített. Ezt az ereklyét ma is nagy kegyelettel tisztelik a hívek.
Az új templomot nagy ünnepségek keretében 1779. október 10-én, gróf Migazzi Kristóf bécsi bíboros, érsek, váci megyéspüspök szentelte fel. A templom tervezéséről építéséről nem maradt írásos feljegyzés. A templom tervezője nagy valószínűséggel Anton Mayerhofer, és a Grassalkovich család házi építészének iskolájához tartozó, Oracsek Ignác lehetett.
1781 és 1872 között több alkalommal súlyos tűzvész pusztította, a környéket és a templomot. Különösen nagy károkat az 1848-as tűzvész okozott, amikor még a harangok is megolvadtak május 1-jén, amikor a község lakóinak nagy része zarándokúton volt, leégett a templom, és 173 ház. A templom súlyos károkat szenvedett. A kiégett templomtornyot ideiglenes tetővel fedték be. 1883. július 22-én helyezték fel a mai templomtorony csúcsára a keresztet. Az eredeti berendezésből, valószínűleg csak a gazdagon díszített, copf stílusú keresztelő kút, a szószék, két barokk szobor és egy gyóntatószék maradt meg.
A főoltárt, melyet 1833-ban építettek, lebontották, oltárképe rossz állapotban, a szentélyben, a jelenlegi hátoldalán található. Az új főoltárt, felirata szerint „Rifesser József oltárépítő, szobrász készítette Tirolban, St. Ulrich, Grödenben 1906-ban.” A mennybe fölvett Szűzanyát, Nagyboldogasszonyt ábrázolja. Két oldalán Szent József és Gonzága Szent Alajos szobraival. Az oltár tetején Szent Mihály főangyal áll, aki legyőzi a sátánt. Alatta a Szentháromság domborműve, melynek két oldalán, Szent Péter és Szent Pál apostolok szobrai. A kettős szentségházat, tabernákulumot az Angyali üdvözlet és Mária látogatása Erzsébetnél domborművek fogják közre. Az oltárlap elején két ószövetségi jelenet látható, Ábrahám áldozata és találkozása Melkizedek főpappal. A templom búcsúja augusztus 15-én van.



Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.